A vasárnapi ebéd árnyékában: Egy meny és anyós útja a megbékélésig
– Nem így szoktuk vágni a hagymát, Zsófi – szólt rám Éva néni, miközben remegő kézzel próbáltam apróra szelni a zöldséget. A konyhaablakon keresztül beszűrődött a tavaszi napfény, de én csak a gyomromban kavargó görcsöt éreztem. A párom, Gábor, éppen a nappaliban beszélgetett az apjával, én pedig ott álltam az anyóssal, akinek minden mozdulata azt sugallta: nem vagyok elég jó az ő fiának.
Az első közös vasárnapi ebédünk volt náluk. Éva néni minden mozdulatomat figyelte, mintha vizsgán lennék. – Tudod, Gábor mindig szerette a töltött káposztámat – mondta jelentőségteljesen. – Remélem, te is megtanulod majd egyszer rendesen elkészíteni.
Elpirultam. – Igyekszem – suttogtam, de a hangom elhalt a fazék gőzében. Az ebéd alatt is minden szavamra ügyelnem kellett. – És te, Zsófi, mit dolgozol is pontosan? – kérdezte az anyósom, miközben Gábor apja laposan rám pillantott. – Egy könyvelőirodában vagyok asszisztens – válaszoltam halkan. Éva néni csak bólintott, mintha ez nem lenne elég.
Az ebéd után Gábor megfogta a kezem. – Ne törődj vele, anyám ilyen mindenkivel – mondta halkan. De én tudtam: velem más. Éreztem a falat közöttünk, amit minden találkozás csak vastagabbra épített.
A következő hónapokban egyre több apró konfliktus alakult ki köztünk. Egyik alkalommal, amikor segíteni akartam a főzésben, Éva néni rám szólt: – Majd én megcsinálom, te inkább ülj le! – De én segíteni szeretnék… – próbáltam újra és újra közeledni. Ő viszont mindig visszautasított.
Egy családi születésnapon aztán robbant a bomba. A tortát én sütöttem, de amikor felvágtuk, Éva néni hangosan megjegyezte: – Hát, az én receptemmel biztosan nem esne szét így a tészta… A rokonok zavartan nevettek, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
Otthon Gáborral össze is vesztünk emiatt. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem sírva. – Mindig csak azt hallgatom, hogy mit csinálok rosszul! – Gábor csak sóhajtott: – Nem akarok közétek állni…
A feszültség hónapokig tartott. Már azon gondolkodtam, hogy talán jobb lenne kevesebbet találkozni velük. De aztán egy nap Gábor felhívott munka közben: – Anyám kórházba került. Sztrókot kapott.
A világ megállt körülöttem. Azonnal rohantunk be hozzá a kórházba. Ott feküdt az ágyon, gyenge volt és kiszolgáltatott. Amikor meglátott, könnyek szöktek a szemébe. – Zsófi… bocsáss meg nekem…
Nem tudtam mit mondani. Leültem mellé, megfogtam a kezét. Aznap este először beszélgettünk őszintén. Elmondta, mennyire félt attól, hogy elveszíti a fiát, hogy nem lesz már fontos az életében. Hogy ezért volt velem olyan kemény.
– Tudod, Zsófi, nekem sosem volt lányom… Nem tudtam, hogyan kellene veled bánnom…
A könnyeimmel küszködve csak annyit mondtam: – Én sem tudtam, hogyan kell anyóssal bánni.
A következő hetekben minden nap bejártam hozzá a kórházba. Segítettem neki enni, olvastam neki újságot, beszélgettünk az életéről, fiatalkoráról. Lassan megtanultuk egymást elfogadni.
Amikor hazajött a kórházból, együtt főztük meg azt a bizonyos töltött káposztát. Ő diktálta a receptet, én kevertem a tölteléket. Néha még most is összevitatkozunk azon, mennyi borsot kell beletenni, de már nevetünk rajta.
A családi asztal körül most már más a hangulat. Gábor apja is oldottabb lett, sőt egyszer még azt is mondta: – Zsófi, ez volt életem legjobb tortája!
Néha visszagondolok arra az első ebédre és arra gondolok: mennyire kevésen múlik minden? Ha nincs az a betegség… talán sosem találjuk meg egymást igazán.
Ti mit gondoltok? Vajon tényleg csak egy nagy baj kell ahhoz, hogy félretegyük a büszkeségünket? Vagy lehetne másképp is közeledni egymáshoz?