Zsuzsa története: „Elárult minket, most vissza akar jönni, de nekem ilyen boldogság nem kell”

– Hogy képzeled ezt, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a kávésbögrét. A gyerekek a szobában játszottak, semmit sem sejtve arról, hogy az apjuk épp most készül elhagyni minket.

Gábor nem nézett rám. A tekintete a linóleum padlón bolyongott, mintha ott keresné a választ.

– Zsuzsa, nem tudok így élni. Fulladok ebben az egészben. Nem ezt akartam az élettől – mondta végül, és én úgy éreztem, mintha valaki egy jeges vödör vizet öntött volna a fejemre.

Azt hittem, mindent jól csináltam. Házasság, két gyerek – Bence és Lili –, panelban élünk Zuglóban, dolgozom, főzök, mosok, próbálok mindenkinek megfelelni. Gábor mindig azt mondta, hogy büszke rám. Hogy milyen erős vagyok. Most meg azt mondja: „fullad”.

– És ki az a nő? – kérdeztem halkan. Nem kellett volna tudnom, de éreztem. Az utóbbi hónapokban egyre később járt haza, mindig volt valami „céges buli”, „hirtelen túlóra”, „barát segítése”.

– Nincs értelme tagadni – sóhajtott. – Dóra. A cégnél dolgozik. Fiatalabb nálad… – A hangja elcsuklott.

Felálltam. A lábam remegett. – És a gyerekeid? Mi lesz velük?

– Majd meglátogatlak titeket. Fizetem az emelt gyerektartást is. De… én most menni akarok.

Azt hittem, ott halok meg. Anyám hangja csengett a fejemben: „Zsuzsikám, csak ne hagyd magad!” De mit lehet ilyenkor tenni?

Gábor még aznap este összepakolt egy bőröndöt és elment. Bence sírt utána, Lili csak nézett rám nagy szemekkel és azt kérdezte: „Anya, apa most már nem lakik velünk?” Mit mondhattam volna?

Az első hetekben csak vegetáltam. Anyám jött át minden nap, főzött ránk, vitte a gyerekeket oviba, iskolába. Én csak ültem a kanapén és bámultam ki az ablakon. A szomszéd néni is átjött egyszer: – Zsuzsikám, ne hagyd el magad! Az ilyen férfiak nem érdemelnek könnyeket!

De én sírtam. Éjszakánként zokogtam a párnába, hogy ne hallják a gyerekek.

Aztán jött az anyósom, Ilona néni. Kopogott, bejött, leült és azt mondta:

– Zsuzsa, te rontottad el ezt az egészet! Ha jobban odafigyeltél volna Gáborra… Egy férfi nem megy csak úgy el otthonról!

Majdnem felnevettem kínomban. Hogy én? Én főztem rá minden nap, én mostam ki az ingeit, én szerveztem a családi programokat! De Ilona néni csak folytatta:

– Dóra biztosan jobban odafigyel rá. Egy nőnek kötelessége nőnek maradni! Nem csak anya!

Nem szóltam semmit. Minek? Úgyis csak magát hallotta.

A következő hónapokban lassan összeszedtem magam. Visszamentem dolgozni a könyvtárba – szerencsére a főnököm megértő volt. A gyerekeket beírattam délutáni foglalkozásokra; Bence focizni kezdett, Lili balettozni akart. Minden fillért be kellett osztani: albérletre nem futotta volna, szerencsére ez a panel lakás még anyuéké volt, így maradhattunk.

Gábor ritkán jelentkezett. Havonta egyszer elvitte a gyerekeket egy játszóházba vagy moziba – de sosem maradt sokáig. Dóra nem akarta látni őket.

Egy év telt el így. Közben én is változtam: leadtam tíz kilót (nem mintha fogyókúráztam volna – egyszerűen nem volt időm enni), új frizurát vágattam magamnak, elkezdtem futni esténként a Városligetben. A kolléganőim mondták is: – Zsuzsa, kivirultál! – de én csak legyintettem.

Aztán egy este csörgött a telefon. Gábor volt az.

– Zsuzsa… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

– Miről?

– Szeretnék visszajönni hozzátok… Hozzád… A gyerekekhez…

Majdnem elejtettem a telefont.

– Mi történt? Kidobott Dóra? – kérdeztem keményen.

Csend volt a vonalban.

– Igen… De rájöttem, hogy hibáztam… Hiányoztok… Szeretném helyrehozni…

Felnevettem.

– Most jutott eszedbe? Egy évig alig hívtál minket! A gyerekeket is csak akkor láttad, amikor muszáj volt! Most meg hirtelen családapa akarsz lenni?

– Zsuzsa… kérlek…

– Nem! – vágtam rá. – Ha látni akarod Bencét és Lilit, természetesen jöhetsz hozzájuk. De én már nem vagyok ugyanaz az asszony. Nem fogom újra összetörni magam miattad!

Másnap Ilona néni hívott.

– Zsuzsa! Hogy lehetsz ilyen szívtelen? Gábor megbánta! Gondolj a gyerekekre! Apára szükségük van!

– És hol volt ez az apa eddig? – kérdeztem fáradtan.

– Dóra tönkretette őt! Most végre belátta! Segíts neki visszailleszkedni!

– Ilona néni… én már segítettem eleget. Most magamon és a gyerekeimen segítek.

Letettem.

Azóta Gábor néha eljön Bencéhez és Lilihez – de csak rövid időre. A gyerekek már nem ragaszkodnak hozzá úgy, mint régen; Bence inkább focizik a barátaival, Lili pedig engem ölel át esténként.

A barátnőim szerint kemény vagyok. Sokan azt mondják: „A gyerekek miatt meg kellene próbálni újra.” De én tudom: ha most visszaengedném Gábort az életünkbe, újra összetörne mindent.

Néha éjszaka még mindig sírok – de már nem miatta. Hanem azért, mert félek: vajon jól döntök-e? Vajon tényleg jobb-e apátlanul felnőniük a gyerekeimnek egy ilyen férfi mellett?

De azt is tudom: már nem vagyok ugyanaz a Zsuzsa. Megtanultam egyedül élni, megtanultam erősnek lenni.

Ti mit tennétek? Megbocsátanátok egy ilyen árulás után? Vagy inkább új életet kezdenétek nélküle? Vajon tényleg szükségük van-e a gyerekeknek minden áron egy ilyen apára?