„Miért pont én? Egy testvér árnyékában” – Egy magyar nő drámai vallomása a családi árulásról és újrakezdésről
– Marika, vidd már el azokat a szatyrokat a folyosóról! Megint úgy néz ki minden, mintha lomtalanítás lenne, nem pedig az én lakásom! – kiabált rám a nővérem, Juli, miközben próbáltam néhány holmimat fekete zsákokba gyömöszölni. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, a kezem remegett. Nem volt hová mennem, ő pedig hajthatatlan volt.
Egy pillanatra megálltam, mélyen a szemébe néztem, és halkan mondtam: – Juli, kérlek, ne tedd ezt velem. Tudod, hogy nincs hová mennem. Csak egy hónap, amíg találok valamit…
– Nem érdekel! Elegem van belőled! Nem vagyok szociális segély! – csattant fel, majd becsapta maga mögött a nappali ajtaját. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha az egész világ összedőlt volna körülöttem. Együtt nőttünk fel egy omladozó házban a falu szélén, Kiskunhalas mellett. Együtt sírtunk és nevettünk, most pedig a saját nővérem tesz ki az utcára.
Talán azt gondolnátok, én vagyok a hibás. Hogy lusta vagyok, vagy magamnak kerestem ezt a sorsot. De az igazság sokkal fájdalmasabb. Hatgyermekes családban nőttünk fel. Apánk alkoholista volt, anyánk beteges és örökké aggódott, hogyan etet meg minket. Juli három évvel idősebb nálam, mindig is apánk kedvence volt. Én voltam az, aki vizet hordott a kútról, vigyázott a kisebbekre, és utolsónak ült le az asztalhoz – ha volt mit enni.
Tizenkilenc évesen Budapestre mentem dolgozni takarítónőként. Nem volt végzettségem, de szorgalmas voltam. Pénzt küldtem haza: öcséimnek cipőt vettem, anyának gyógyszert. Juli akkor már férjnél volt – Laciéknál laktak egy panellakásban, amit Laci szülei vettek nekik. Soha nem kérdezte meg, hogy vagyok-e jól, vagy segíthet-e valamiben.
Évek teltek el. Férjhez mentem Gáborhoz, egy gyárban dolgozott. Született egy fiam, Kristóf. Szerényen éltünk, de tisztességesen. Aztán Gábor meghalt egy építkezési balesetben. Egyedül maradtam Kristóffal és egy lakáshitellel, amit nem tudtunk fizetni. A bank elvette a lakást. Visszaköltöztem Juliékhoz – nem volt más választásom.
Az első hónapokban csak sajnálatból tűrt el maga mellett. Laci morgott ugyan, de nem szólt bele nyíltan. Kristóf velem aludt egy matracon a folyosón. Minden reggel korábban keltem fel mindenkinél: reggelit készítettem, kitakarítottam a lakást. Néha elmentem takarítani másokhoz is – de az alkalmi munka nem volt elég sem albérletre, sem ételre.
Egy nap Juli odavágott elém egy újságot: – Nézd csak! A pékségben keresnek eladót a Kálvin téren. Menj be!
– Juli, mennék én… de Kristóf beteg, lázas… Nem hagyhatom egyedül.
– Az nem az én gondom! Mindenkinek megvan a maga baja!
Akkor éreztem először igazán szégyent előtte. Mintha tartoznék neki az életemmel csak azért, mert befogadott.
Aztán jöttek az apró bosszúságok: – Megint morzsás az asztal! Kristóf kiborította a narancslevet! Miért használod az én samponomat? Minden nap újabb szemrehányás.
Aztán eljött az a nap, amikor minden összetört.
Szombat este volt. Laci a nappaliban sörözött a barátaival és focit nézett. Kristóf és én csendben ettük a levest a konyhában. Juli berontott:
– Marika! Hol van az arany karkötőm? Eltűnt! A fiókban tartottam!
Lefagytam: – Juli… esküszöm, nem is tudtam, hogy van karkötőd…
– Ne játszd itt az ártatlant! Csak te jársz be a szobámba! Ha elvetted – add vissza!
Laci próbált közbelépni: – Juli, nyugodj meg… Biztosan elpakoltad valahova…
De ő hajthatatlan volt: – Elegem van! Marika, három napod van elköltözni!
Kristóf sírni kezdett. Magamhoz öleltem és próbáltam vigasztalni – de közben már nekem is folytak a könnyeim.
Aznap éjjel nem aludtam semmit. Végiggondoltam mindent: amikor együtt ettük az utolsó falat kenyeret gyerekként; amikor én vigyáztam Juli gyerekeire; amikor karácsonykor mindig vittem ajándékot nekik – miközben Kristóf csak használt játékokat kapott.
Másnap átmentem Zsuzsi nénihez, a szomszédhoz:
– Zsuzsi néni… nincs valami munka? Vagy legalább egy kis hely Kristófnak meg nekem?
– Jaj kislányom… Tudod milyen világ van… De ott van hátul az ól – ha nagyon muszáj…
Elfogadtam szó nélkül. Nem volt se áram, se víz – de legalább senki nem kiabált velem.
Harmadnap összepakoltam mindent és kézen fogtam Kristófot. Juli némán nézett utánunk – csak annyit mondott: – Remélem most már megtanulsz talpra állni magadtól!
Kristóf rám nézett: – Anya… miért nem szeret már minket Juli néni?
Nem tudtam válaszolni.
Az ólban töltöttünk néhány hónapot. Mindent elvállaltam: lépcsőházat takarítottam Újpesten, ablakot mostam Angyalföldön, gyerekre vigyáztam bárkinek, aki kért. Kristóf szakadt táskával és lyukas cipőben járt iskolába.
Egy nap csörgött a telefonom – ügyvéd hívott Kiskunhalasról:
– Marika Kovács? Az édesanyja két napja meghalt. Jöjjön be hagyatéki tárgyalásra.
Összeszorult a szívem. Évek óta nem láttam anyát – nem volt pénzem hazautazni.
A hagyatékin ott volt mindenki: testvérek, Juli is Lacival. Az ügyvéd felolvasta:
– Az édesanya minden gyermekére egyenlő arányban hagyja a házat Kiskunhalason.
Juli rögtön felháborodott: – Én ápoltam anyát! Marika évek óta ide se jött! Hogy lehet ez igazságos?
Ránéztem: – Nem jöttem… mert nem volt pénzem kenyérre sem… De attól még ugyanúgy fáj nekem is.
A testvérek hallgattak. Mindenki tudta: Juli tényleg ott volt anyával az utolsó években – de én is küldtem haza pénzt mindig.
Végül mindannyian kaptunk egy részt abból a házból – omladozó falakból és fájó emlékekből.
Visszatértünk mindannyian a saját életünkbe: Juli vissza Lacihoz és gyerekekhez; én vissza Zsuzsi néni óljába Kristóffal.
Eltelt pár hónap mire összegyűjtöttem annyit, hogy ki tudjak venni egy kis garzont Zuglóban. Kristóf és én először éreztük magunkat biztonságban hosszú idő után.
Egy nap csörgött a telefonom – Juli volt az:
– Marika… Segítség kellene… Laci elhagyott egy másik nőért… Nem tudom mit csináljak… Át tudsz jönni?
Megálltam egy pillanatra. Ezer érzés kavargott bennem: harag, szomorúság, sajnálat.
– Juli… Tudod hol találsz meg engem, ha egyszer tényleg szükséged lesz egy testvérre.
Letettem és átöleltem Kristófot.
Ma takarítónőként dolgozom egy zuglói iskolában. Nem könnyű – de végre van békém és méltóságom.
Néha elgondolkodom: mi visz rá minket arra, hogy pont azt bántsuk meg legjobban, akit szeretünk? Vajon tényleg örökre tönkreteheti-e a pénz és az irigység egy családot? Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra egymásra találjunk?
Ti mit gondoltok? Lehet-e megbocsátani ilyen sebeket? Vagy ezek örökre láthatatlan falakat húznak közénk?