Két Világ Között: Hogyan Éljek Anyám Árnyékában?

– Már megint nem vetted le a cipődet, amikor bejöttél! – csattant fel anyám, ahogy beléptem a lakásba. A hangja éles volt, mint mindig, amikor valami nem úgy történt, ahogy ő szerette volna. Megálltam az előszobában, kezemben a bevásárlószatyorral, és próbáltam nem felsóhajtani.

– Bocsánat, Anya, csak siettem, mert hoztam neked friss kenyeret a péktől – válaszoltam halkan, de tudtam, hogy ez sem lesz elég.

– Mindig csak sietsz! Bezzeg régen, amikor még nem dolgoztál ennyit, volt időd rám is! – folytatta, miközben már pakolta is ki a szatyrot a kezemből. A konyhaasztalon egymás mellett sorakoztak a gyógyszerei, a régi újságok és egy félig megoldott keresztrejtvény.

Azóta, hogy anyám, Kovács Ilona nyugdíjba ment a könyvtárból, mintha minden napja csak arról szólt volna, hogy megtalálja bennem a hibát. Gyerekkoromban is szigorú volt, de akkor legalább voltak boldog pillanatok: közös sütések, nevetések a Margitszigeten. Most viszont úgy érzem, mintha minden öröm eltűnt volna belőle – és belőlem is.

A testvérem, Gábor már évekkel ezelőtt külföldre költözött. Néha ír egy-egy üzenetet: „Kitartás, Zsuzsi! Majd egyszer jobb lesz!” De ő nem hallja anyánk mindennapos panaszait: „Miért nem hívott fel ma senki? Miért nem jössz át gyakrabban? Miért nem tudsz úgy főzni, mint én?”

Egyik este, amikor már harmadszor szólt rám, hogy túl hangosan csukom be az ablakot, elvesztettem a türelmem.

– Anya, kérlek! Próbálok mindent megtenni érted, de néha úgy érzem, semmi sem elég jó! – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta magamban tartottam.

Ilona megállt egy pillanatra. A szemében meglepetés villant.

– Én csak azt akarom, hogy ne felejts el engem – mondta halkan.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy fél az egyedülléttől. De én is féltem: attól, hogy elveszítem önmagam ebben az örökös megfelelési kényszerben.

Másnap reggel korán keltem. A munkahelyemen – egy kis könyvelőirodában Zuglóban – mindenki tudta rólam, hogy „anyás” vagyok. Sokan irigyeltek is: „Legalább van kihez hazamenned!” – mondták. De ők nem látták azokat az estéket, amikor sírva zuhantam az ágyba a fáradtságtól és lelkiismeret-furdalástól.

Egy péntek délután Gábor felhívott videón.

– Zsuzsi, mi lenne, ha egy hétvégére elmennél valahova? Csak magadnak! – javasolta. Először kinevettem.

– És anyát ki látja el? Ki főz neki? Ki hallgatja meg?

– Talán ideje lenne neki is megtanulni egyedül lenni – mondta Gábor csendesen.

Aznap este sokáig forgolódtam. Vajon tényleg önző vagyok, ha magamra is gondolok? Vagy csak emberi?

Végül eldöntöttem: szombaton elmegyek egyedül sétálni a Városligetbe. Reggel szóltam anyának.

– Ma nem leszek itthon délelőtt. Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

Ilona először csak nézett rám.

– Hát jó… – mondta végül. – De ugye visszajössz?

– Igen, anya. Mindig visszajövök – válaszoltam mosolyogva.

A Ligetben leültem egy padra és figyeltem az embereket. Egy idős házaspár kézen fogva sétált el mellettem. Egy fiatal anya tolta a babakocsit. Mindenki ment valahova – vagy valakihez. Vajon én hova tartok?

Hazafelé menet vettem egy csokor fréziát anyának. Amikor beléptem az ajtón, láttam rajta, hogy aggódott értem.

– Hiányoztál – mondta csendesen.

– Te is nekem – feleltem.

Azóta próbálok minden nap egy kicsit magamra is figyelni. Nem könnyű. Anyám továbbra is panaszkodik néha, de már tudom: nem csak róla szól az életünk. Hanem rólam is.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat sem veszítjük el? Ti mit gondoltok erről?