Hatvanévesen újra szívből – Egy szerelem, ami mindent felforgatott
– Anyu, te ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsuzsi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és remegő kézzel kavargattam a teámat. Az ablakon túl már sötétedett, a panelházak ablakai sorra gyulladtak ki, mint apró csillagok. A szívem hevesen vert, mintha húszéves lennék újra.
– Igen, Zsuzsi. Komolyan. Lajossal… – elakadtam. Hogy is mondjam el neki, hogy Lajos mellett újra érzem magamban az életet? Hogy nem csak a megszokásból létezem, hanem minden napnak íze van?
Zsuzsi arca megkeményedett. – De hát apa csak két éve halt meg! Hogy tudsz ilyen gyorsan továbblépni?
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg őszi szél. Nem tudtam mit mondani. Talán igaza van. Talán tényleg túl gyorsan történt minden. De Lajos… Lajos más volt. Nem a férjem helyét akarta elfoglalni, hanem mellettem akart lenni. Egyszerűen csak… szeretni akart.
Azt hiszem, az egész akkor kezdődött, amikor egyedül maradtam a lakásban. A férjem halála után hónapokig csak ültem a fotelben, néztem a tévét, és vártam, hogy történjen valami. De semmi nem történt. A barátnőim sorra elmaradtak, Zsuzsiék ritkán jöttek át, az unokáim is inkább a telefonjukat nyomkodták, ha nálam voltak. Egyedül voltam. És akkor jött Lajos.
A piacra mentem éppen, amikor megláttam őt a virágosstandnál. Fehér haja volt, de a szemei fiatalosan csillogtak. Egy csokor fréziát vett éppen – azt mondta, magának, mert szereti az illatát. Elnevettük magunkat, amikor kiderült, hogy mindketten ugyanazt a süteményt szeretjük a cukrászdában. Meghívott egy kávéra.
Az első találkozás után minden megváltozott. Hetente találkoztunk: sétáltunk a Tisza-parton, beszélgettünk az élet nagy dolgairól és apró örömeiről. Lajos nem kérdezte soha, hogy miért vagyok szomorú néha – csak fogta a kezemet és hallgatott velem.
A családom azonban nem tudta elfogadni ezt az új életet. Zsuzsi szerint szégyent hozok rájuk. A fiam, Gábor csak annyit mondott: – Anya, ne bolondozz már! Hatvanévesen nem kezdünk új életet! – De én tudtam, hogy ez nem igaz.
Egyik este Lajos nálam vacsorázott. Zsuzsi váratlanul beállított az unokákkal. A levegő megfagyott.
– Jó estét kívánok – mondta Lajos udvariasan.
– Jó estét – felelte Zsuzsi hidegen. Az unokáim zavartan néztek rám.
– Szeretnétek egy kis sütit? – kérdeztem tőlük reménykedve.
– Nem vagyunk éhesek – mondta Zsuzsi.
Aznap este sírtam először Lajos előtt. – Lehet, hogy igazuk van – zokogtam. – Lehet, hogy tényleg bolond vagyok.
Lajos csak átölelt. – Nem vagy bolond, Éva. Csak élsz végre.
A következő hetekben egyre több pletyka terjedt rólam a házban is. A szomszéd Marika néni egyszer félhangosan megjegyezte a liftben: – Hát Éva néni is újra fiatalodni akar… – Mintha bűnt követtem volna el azzal, hogy boldog vagyok.
De én nem akartam visszalépni az árnyékba. Elhatároztam, hogy kiállok magamért.
Egy vasárnap délután összegyűlt a család nálam. Mindenki feszült volt. Zsuzsi az abroszt igazgatta idegesen, Gábor az óráját nézte.
– Szeretnék valamit mondani – kezdtem remegő hangon. – Tudom, hogy nehéz nektek elfogadni Lajost. De én… én boldog vagyok mellette. És szeretném, ha ti is látnátok ezt.
Zsuzsi felpattant: – Anyu! Ez nem normális! Mit fognak szólni a rokonok? Mit mondjak majd a kollégáimnak?
– Mondd azt, hogy az anyád végre élni akar! – vágtam vissza dühösen.
Csend lett. Az unokám, Panni odajött hozzám és megfogta a kezemet.
– Nagyi… ha boldog vagy, nekünk is jó lesz – suttogta.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Talán először éreztem azt igazán: nem vagyok egyedül.
Lajossal lassan elfogadtattuk magunkat a családdal is. Nem volt könnyű: voltak veszekedések, sértődések, sírások és kibékülések. De minden nap hálás voltam azért, hogy újra szerethetek és szeretve lehetek.
Most itt ülök a régi fotelben, Lajos kezét fogom és arra gondolok: miért olyan nehéz elfogadni az időskori boldogságot? Miért hiszik azt az emberek, hogy hatvan felett már csak emlékekből lehet élni?
Ti mit gondoltok? Van jogunk újrakezdeni bármilyen korban? Vagy tényleg csak csendben kellene várni az élet végét?