Két szeretet között: Egy elveszett unoka története

– Miért nem szólsz semmit, Emma? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kinti eső monoton kopogása mintha csak a szívemben tomboló vihar visszhangja lett volna. Emma a bögréjét forgatta, szemei a repedezett asztallapon cikáztak, mintha ott keresnének menedéket a világ elől.

– Semmi baj, mama – suttogta végül, de hangjában ott bujkált valami mély, kimondatlan fájdalom.

A lányom, Laura ekkor lépett be a konyhába. Karján a kisebbik lánya, Lilla csüngött, nevetve, mintha minden rendben lenne. – Emma, segíts már Lillának felvenni a kabátját! – szólt rá élesen. Emma felpattant, de mozdulatai gépiesek voltak. Láttam rajta, hogy minden egyes szó, amit Laurától kap, egy újabb tüske a lelkében.

Én csak ültem ott, tehetetlenül. Az én hibám ez? Hol rontottam el? Laura mindig is érzékeny volt, de mióta elvált az apjától, mintha minden szeretetét Lillára zúdítaná, Emmát pedig egyre inkább háttérbe szorítaná. Próbáltam beszélni vele erről, de csak legyintett: – Mama, ne szólj bele! Tudom, mit csinálok.

De tényleg tudja? Mert én csak azt látom, hogy Emma napról napra halványabb lesz. Régen ő volt az, aki minden reggel elsőként ugrott az ágyból, hogy megöleljen. Mostanában alig szól hozzám. Az iskolából hazatérve bezárkózik a szobájába, és órákig csak rajzol. Egyik nap belestem hozzá: egy sötét erdőt rajzolt, közepén egy magányos kislánnyal.

– Emma, miért ilyen szomorú ez a rajz? – kérdeztem tőle óvatosan.

– Mert néha úgy érzem magam – felelte halkan.

A szívem összeszorult. Próbáltam Laurával beszélni erről is.

– Ugyan már, mama! Emma csak túl érzékeny. Lilla még kicsi, több figyelmet igényel. Emma majd kinövi ezt – mondta Laura türelmetlenül.

De én tudtam: nem fogja kinőni. Az ilyen sebek mélyen maradnak.

Egyik este vacsora közben tört ki a vihar. Lilla kiborította a levest az asztalra. Laura rögtön Emmára nézett:

– Miért nem figyelsz rá jobban? Mindig csak magaddal vagy elfoglalva!

Emma szeme megtelt könnyel. Felállt az asztaltól és szó nélkül kiment a szobájába. Én utána akartam menni, de Laura rám szólt:

– Hagyd! Csak hisztizik.

Nem bírtam tovább. – Laura! Nem látod, hogy bántod őt? Mindig Lillát véded! Emma is a lányod!

Laura arca eltorzult a dühtől: – Te mindig csak Emmát sajnálod! Miért nem érted meg, hogy Lilla még kicsi?

– És Emma? Ő már nem számít? – kérdeztem remegő hangon.

Laura csak legyintett és kiviharzott a konyhából.

Aznap este Emma odabújt hozzám az ágyban. – Mama, szerinted anya szeret engem? – kérdezte olyan halkan, hogy alig hallottam.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Persze hogy szeret, kicsim… csak néha az emberek nem tudják jól kimutatni.

De magamban tudtam: ez nem elég. Másnap reggel elhatároztam, hogy beszélek Emmával négyszemközt.

– Tudod, Emma – kezdtem –, amikor anyukád kicsi volt, ő is sokszor érezte magát egyedül. De mindig volt valaki mellette…

Emma rám nézett nagy barna szemeivel: – És most ki van mellettem?

A válasz ott rekedt a torkomban.

Aznap délután Laura váratlanul korábban jött haza a munkából. Fáradt volt és ingerült. Amint belépett az ajtón, Lilla odaszaladt hozzá és átölelte. Emma csak állt az előszobában és nézte őket.

– Na mi van veled? – szólt rá Laura Emmára. – Nem örülsz anyának?

Emma csak vállat vont és felment a szobájába.

Este Laura leült mellém a konyhában.

– Mama… szerinted tényleg igazságtalan vagyok Emmával? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem őszintén. – És ha így folytatod, elveszíted őt.

Laura sírni kezdett. – Nem tudom… annyira nehéz minden… Lilla annyira ragaszkodik hozzám… Emmával meg mindig csak feszültség van…

– Azért van feszültség, mert érzi az igazságtalanságot – mondtam csendesen.

Laura bólintott és azt suttogta: – Próbálok változtatni…

De vajon lehet még?

Azóta próbálunk mindannyian közeledni egymáshoz. De minden nap újabb harc: egy kedves szó Emmának, egy ölelés Laurának, egy mosoly Lillának. Néha úgy érzem, túl késő már…

Vajon lehet még jóvátenni mindazt, amit elrontottunk? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?