Egy Mosatlan Tányér Mögött: Egy Anyós Néma Kiáltása

– Hányszor mondjam még, hogy nem kell mindenbe beleszólnod, anya? – csattant fel Gergő, miközben a konyhaasztalra csapta a villát. A porcelán csilingelése visszhangzott a csendes, szürke délutánban. Ott álltam a mosatlan edények előtt, kezem remegett, ahogy a habos szivacsot szorongattam. A menyem, Zsófi, hátat fordított nekem, és a hűtő ajtaját nyitogatta, mintha ott keresné a válaszokat.

Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc nőtt, a szemem sarkában könnyek gyűltek. Mióta Gergő megnősült, úgy érzem, mintha minden mozdulatommal csak bajt okoznék. Pedig én csak segíteni akartam. Együtt élünk ebben a régi, vidéki házban, ahol minden fal emlékeztet a múltra – arra az időre, amikor még az én szavam számított valamit.

– Csak azt akartam mondani, hogy ne áztasd be a fa vágódeszkát – próbáltam halkan magyarázni. – Tudod, az elvetemedik attól…

Zsófi rám se nézett. – Majd én tudom, hogyan kell elmosogatni – sziszegte.

Gergő sóhajtott, és úgy nézett rám, mint egy idegenre. – Anya, kérlek… Nem akarunk minden nap veszekedni. Zsófi is fáradt. Én is fáradt vagyok. Nem lehetne egy kicsit… visszavonulni?

A szívem összeszorult. Visszavonulni? Hová? Ez az én otthonom is volt valaha. Itt nőtt fel Gergő, itt sírt először az apja után, amikor az elhagyott minket egy másik nőért. Én tartottam össze mindent. Most meg azt érzem, hogy csak útban vagyok.

Aznap este egyedül ültem a sötét szobában. Hallottam a nappaliból kiszűrődő nevetést – Gergő és Zsófi filmet néztek. Régen ilyenkor együtt teáztunk volna, beszélgettünk volna az életről. Most csak egy árnyék vagyok a saját házamban.

Másnap reggel Zsófi nem szólt hozzám. A konyhapulton egy cetli várt: „Kérlek, ne mosogass el helyettem.” Ennyi volt rajta. Olyan volt ez a pár szó, mint egy pofon.

Délután átjött a szomszédasszonyom, Marika néni. Ő mindig tudja, mikor van baj.

– Mi van veled, Emese? Olyan sápadt vagy – kérdezte együttérzően.

– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.

De Marika néni nem hagyta annyiban.

– Tudod, régen is így volt ez – kezdte halkan. – Az anyós mindig csak útban van. Az ember lánya azt hiszi, majd egyszer hálásak lesznek érte… de sosem jön el az a nap.

Elnevettem magam keserűen.

– Lehet, hogy tényleg jobb lenne elköltözni – mondtam ki először hangosan azt, amitől eddig rettegtem.

Marika néni megfogta a kezem.

– Gondold át jól. A fiad szeret téged… csak most másképp kell szeretnie.

Este Gergő bejött hozzám.

– Anya… ne haragudj a tegnapiért. Csak… nehéz most mindenkinek. Zsófi is próbál beilleszkedni, te is… Én meg középen állok.

Ránéztem arra a fiúra, akit egyedül neveltem fel. Az arca fáradt volt és megtört.

– Tudod, Gergő – kezdtem halkan –, amikor apád elment, azt hittem, soha többé nem leszek fontos senkinek. De te mindig itt voltál nekem. Most megint úgy érzem magam… mintha felesleges lennék.

Gergő lehajtotta a fejét.

– Nem vagy felesleges… csak… változnak a dolgok.

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Akkor mondd meg: hová menjek? Hol van most az én helyem?

Nem válaszolt. Csak ott ült velem csendben.

Azóta minden nap küzdelem lett. Zsófi kerül engem, én pedig próbálok láthatatlan lenni. Néha azon kapom magam, hogy órákig bámulom az ablakot, és azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok a hibás mindenért?

Egy este Gergő későn jött haza. Zsófi már aludt. Leült mellém a konyhában.

– Anya… beszéltem Zsófival. Szeretnék segíteni neked lakást találni… hogy legyen saját életed újra.

A szívem megszakadt. El akarnak küldeni? Vagy csak jót akarnak nekem? Nem tudtam eldönteni.

– És te mit szeretnél? – kérdeztem halkan.

Gergő rám nézett könnyes szemmel.

– Azt akarom, hogy boldog legyél… de nem akarom elveszíteni Zsófit sem.

Aznap éjjel nem aludtam. Végiggondoltam az egész életemet: hogyan lettem egyedülálló anya; hogyan harcoltam minden nap Gergőért; hogyan próbáltam jó anyós lenni – és mégis mindig csak hibáztattak mindenért.

Most itt ülök egy mosatlan tányér mögött, és azon gondolkodom: vajon tényleg csak ennyit értem? Egy zavaró tényező vagyok a saját fiam életében?

Ti mit tennétek a helyemben? El lehet engedni mindent úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat is?