„Csak egy vacsora, mi olyan nagy ügy ebben?” – Egy hét, amikor anya nem csinált semmit

„Csak egy vacsora, mi olyan nagy ügy ebben?” – Gábor hangja még most is visszhangzik a fejemben, ahogy a konyhaasztalnál ülök, és nézem, ahogy a mosatlan edények tornyosulnak. A gyerekek már rég elvonultak a szobájukba, a tévé halk zümmögése tölti be a nappalit. Aznap este valami eltört bennem. Nem kiabáltam, nem sírtam, csak csendben összepakoltam az asztalt, és eldöntöttem: elég volt.

– Gábor, szerinted tényleg csak egy vacsora? – kérdeztem halkan, miközben ő a telefonját nyomkodta.
– Persze, hát nem nagy ügy. Meg lehet rendelni is akár – felelte vállat vonva.

Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, mennyire láthatatlan vagyok ebben a házban. Hogy minden napom ugyanúgy telik: reggel felkelek, elkészítem a reggelit, összepakolom a gyerekek cuccait, elindítom őket az iskolába, dolgozom otthonról, közben mosok, főzök, takarítok. És este, amikor mindenki hazaér, ott várja őket a meleg vacsora. De ez senkinek sem tűnik fel – csak ha egyszer elmarad.

Másnap reggel nem keltem fel időben. Hagytam, hogy Gábor ébressze fel a gyerekeket. Hallottam, ahogy kapkodva keresik a zoknijukat, ahogy Zsófi sírva fakad, mert nem találja a tornazsákját.

– Anya! Hol van a matekfüzetem? – kiabált be Bence.
– Nem tudom, nézd meg az asztalodon! – szólt vissza Gábor idegesen.

Én csak feküdtem tovább. Aztán csend lett. A bejárati ajtó becsapódott. Egyedül maradtam.

Aznap nem főztem ebédet. Nem indítottam el a mosógépet. Nem pakoltam el a reggeli morzsákat az asztalról. Délután, amikor hazaértek, Gábor értetlenül nézett körbe.

– Mi történt itt? – kérdezte.
– Semmi – feleltem egyszerűen.

A gyerekek panaszkodtak: nincs tiszta pólójuk, nincs uzsonna másnapra. Gábor próbált rendet tenni, de hamar feladta. Este pizzát rendeltünk. A gyerekek örültek neki – először.

A harmadik napon már feszültebb volt a hangulat. Zsófi zokogott az iskolában felejtett rajzfüzet miatt. Bence koszos nadrágban ment edzésre. Gábor késő estig dolgozott, majd fáradtan rogyott le mellém a kanapéra.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan.
– Mit? – néztem rá.
– Hogy nem csinálsz semmit…
– Csak azt teszem, amit te mondtál: „nem nagy ügy”.

Csend lett köztünk. Aznap este nem beszéltünk többet.

A hét végére mindenki feszült volt. A lakásban káosz uralkodott: mosatlan edények halmaza a konyhában, szennyes ruhák kupaca a fürdőben. A gyerekek veszekedtek egymással, Gábor egyre ingerültebb lett.

Szombat reggel Zsófi odabújt hozzám.
– Anya… mikor lesz megint palacsinta reggelire?
– Nem tudom, kicsim – simogattam meg a haját.

Gábor ekkor leült mellém az ágy szélére.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem gondoltam át… Nem láttam át…
– Nem baj – feleltem fáradtan. – Csak néha jó lenne észrevenni, mennyi mindent csinálok értetek.

Aznap együtt takarítottunk. A gyerekek is segítettek: Zsófi port törölt, Bence porszívózott. Gábor mosogatott mellettem csendben.

Este együtt ültünk le vacsorázni. Egyszerű rántotta volt és friss kenyér – de mindenkinek jobban esett, mint bármelyik rendelt pizza.

Azóta próbálunk jobban figyelni egymásra. De valami mégis megváltozott bennem. Már nem tudok ugyanazzal a csendes elégedettséggel tenni mindent nap mint nap. Néha eszembe jut: vajon tényleg csak akkor vagyok fontos, ha nem csinálok semmit? Vajon hány anya érzi még ugyanezt Magyarországon?

Ti mit gondoltok? Meddig lehet bírni láthatatlanul? És mikor jön el az a pont, amikor már nem lehet visszafordítani azt, ami eltört?