Testvéri szívesség vagy családi kötelesség? – Egy testvérharc története
– Te, Zoli, ugye tudsz jönni hétvégén? – Gábor hangja fáradtan, de határozottan csengett a telefonban. – Kéne egy kis segítség a fürdőszobával. Tudod, csempézés, meg ilyenek.
A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrével. Az ablakon túl az őszi eső kopogott, mintha csak az idegeimet akarta volna tovább borzolni. Gábor sosem kér szívességet – legalábbis nem tőlem. De amikor én költöztem két éve, és napokig könyörögtem neki egy furgonért vagy csak egy erősebb kézért, mindig volt valami kifogása: túl sok munka, fáradt, vagy épp a gyerekek betegek.
Most viszont én kellek neki. És persze, hogy nem mondhatok nemet. Anyánk mindig azt mondta: „A család az első, Zolikám. A testvéredre mindig számíthatsz – és neki is rád kell.” De vajon tényleg így van ez?
– Persze, megyek – feleltem végül halkan, miközben belül fortyogtam. – Hányra menjek?
– Délelőtt tízre jó lenne. Hozzál munkásruhát is! – mondta Gábor, majd lecsapta a telefont.
Aznap este nem tudtam aludni. A feleségem, Dóra, aggódva nézett rám.
– Mi bánt ennyire? – kérdezte.
– Gábor… Segítenem kell neki a felújításban. De tudod, amikor nekem volt szükségem rá…
Dóra sóhajtott. – Mindig te vagy az, aki alkalmazkodik. Nem gondolod, hogy ideje lenne kiállni magadért?
– És ha megsértem? Vagy ha anya megtudja? – motyogtam.
– És te? Te nem számítasz? – kérdezte Dóra halkan.
Másnap reggel mégis elindultam Gáborhoz. A panelház előtt már várt rám.
– Na végre! – mondta türelmetlenül. – Gyere, rengeteg munka van.
A lakásban káosz uralkodott: por mindenhol, szerszámok szanaszét. Gábor felesége, Anikó, kávét tett elénk.
– Köszönöm, hogy jöttél – mondta halkan. – Gábor mostanában nagyon feszült.
Gábor közben már bontotta a régi csempét. – Zoli, ne ácsorogj! Fogd meg azt a vödröt!
Egész nap dolgoztunk. Gábor alig szólt hozzám, csak utasításokat adott. Néha odavetett egy-egy megjegyzést:
– Látod, így kell ezt csinálni! Nem úgy, mint tavaly a te költözésedkor…
A gyomrom összeszorult. Tavaly… Akkor egyedül cipeltem a mosógépet a negyedikre. Akkor nem volt ilyen nagy szájú.
Este Anikó vacsorát tett elénk. A gyerekek viháncoltak a nappaliban.
– Zoli, maradsz még holnap is? – kérdezte Gábor természetesnek véve.
– Nem tudom… Dórának is segítenem kellene otthon – mondtam bizonytalanul.
Gábor arca elkomorult. – Mindig te vagy az első, aki lelép…
A vacsora után Anikó mellém ült.
– Ne haragudj Gáborra. Tudod, mennyire büszke… De nélküled most tényleg bajban lennénk.
Hazafelé menet a villamoson ülve azon gondolkodtam: miért érzem magam mindig bűntudatosnak, ha nemet mondok? Miért érzem úgy, hogy csak akkor vagyok jó testvér, ha mindent feladok érte?
Másnap reggel Dóra rám nézett:
– Mit döntöttél?
– Elmegyek még ma is segíteni… De utána beszélek vele. Elmondom neki, hogy ez így nem mehet tovább.
A nap végén, amikor már minden porcikám sajgott, leültem Gábor mellé a poros konyhapadlóra.
– Figyelj… Szeretnék valamit mondani – kezdtem remegő hangon.
Gábor felnézett rám.
– Mi van?
– Amikor nekem volt szükségem rád… Nem jöttél. Most mégis itt vagyok neked. De ez nem fair. Nem akarom többé úgy érezni, hogy csak én vagyok az, aki ad ebben a kapcsolatban.
Gábor először csak nézett rám döbbenten. Aztán vállat vont.
– Mindig túlérzékeny voltál…
Felálltam és összepakoltam a szerszámokat.
– Lehet… De mostantól jobban odafigyelek magamra is.
Hazafelé menet furcsa megkönnyebbülést éreztem. Talán először mondtam ki hangosan azt, ami évek óta fojtogatott.
Otthon Dóra átölelt.
– Büszke vagyok rád – suttogta.
Azóta sem beszélünk annyit Gáborral. Néha hiányzik… De már nem érzem azt a görcsöt a gyomromban minden alkalommal, amikor csörög a telefonja.
Vajon tényleg önzés kiállni magunkért? Vagy csak végre megtanultam: nem attól leszünk jó testvérek, ha mindent eltűrünk egymásnak?