„Anyám nem akarja, hogy meglátogassam – azt mondja, csak bajt hozok a fejére” – Egy magyar család története a szeretet és a manipuláció határán

– Ne gyere többet, Zsuzsa! – csattant fel anyám a telefonban, hangjában olyan hidegséggel, amitől megfagyott bennem a vér. – Csak bajt hozol rám, mindig csak aggódom miattad!

Ott álltam a konyhában, kezemben a telefon, és nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek. Hát tényleg eljött ez a nap? Hogy az anyám, aki gyerekkoromban minden bajomra gyógyírt jelentett, most azt mondja: ne menjek hozzá többet? A háttérben hallottam a tévéből szűrődő híradót – valami újabb botrány a parlamentben –, de engem már csak az ő szavai érdekeltek.

– Anyu, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan.

– Komolyan! – vágta rá. – Nem bírom már ezt az állandó feszültséget. Mióta apád meghalt, csak te maradtál nekem, de te is csak idegesítesz. Nem akarom, hogy lássalak!

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem rólam van szó igazán. Az utóbbi hónapokban minden látogatásom után napokig panaszkodott mindenkinek: a szomszéd Marikának, a postásnak, sőt még a háziorvosnak is. Hogy én milyen hálátlan vagyok, hogy nem segítek eleget, hogy bezzeg más lánya minden nap főz az anyjának.

Pedig én tényleg próbáltam mindent. Munka után rohantam hozzá a XIII. kerületből Újpestre, vittem neki friss kiflit, gyümölcsöt, néha egy-egy szelet süteményt is. De sosem volt elég. Ha porszívóztam, azt mondta: „Bezzeg apád jobban csinálta.” Ha főztem: „Ez túl sós.” Ha csak leültem mellé beszélgetni: „Miért nem hívod fel gyakrabban a nővéredet?”

A férjem, Laci már hónapok óta mondogatta:

– Zsuzsa, ne hagyd magad! Anyád csak manipulál. Mindig bűntudatot akar kelteni benned.

De én nem tudtam nemet mondani neki. Hiszen ő az anyám! Ha ő nincs, én sem vagyok.

Aznap este Laci csendben ült velem szemben a vacsoraasztalnál. A gyerekek már aludtak. Megpróbáltam elmesélni neki a beszélgetést.

– Azt mondta, ne menjek többet hozzá. Hogy csak bajt hozok rá.

Laci letette a villáját.

– És te mit érzel most?

– Ürességet. Dühöt. Szégyent is… Mintha elárultam volna őt.

– Nem te árultad el őt – mondta halkan –, hanem ő téged. Mindig csak adsz neki, de sosem kapsz vissza semmit.

Ezek a szavak fájtak. Mert igazak voltak.

Másnap reggel mégis automatikusan nyúltam a telefonomhoz, hogy felhívjam anyámat. De visszahúztam a kezem. Ha tényleg azt akarja, hogy ne keressem… akkor most mit tegyek?

A munkahelyemen egész nap szétszórt voltam. A kolléganőm, Ildikó odasúgta:

– Valami baj van otthon?

– Az anyám… – kezdtem el mesélni, de aztán inkább elhallgattam. Ki értené meg ezt? Magyarországon mindenki azt mondja: „Az anyád az anyád! Mindent meg kell neki bocsátani.” De mi van akkor, ha már nem bírom tovább?

Este csörgött a telefonom. Anyám volt az.

– Zsuzsa? – kérdezte rekedten. – Nem jössz át ma?

– Tegnap azt mondtad…

– Hagyjuk már ezt! Csak rossz napom volt. De ha már úgyis jössz, hozz egy kis túrót is, mert elfogyott.

Ismét ugyanaz a körforgás. Rohantam hozzá munka után, vittem túrót, közben magamban káromkodtam az M3-as dugójában ülve. Mire odaértem, már várt rám egy lista: „Vigyél le szemetet! Moss fel! Nézd meg a postaládát!”

Miközben porszívóztam a régi szőnyeget, anyám leült mellém egy székre.

– Tudod, Zsuzsa – kezdte –, nem vagyok már fiatal. Egyedül félek itt ebben a lakásban.

– Akkor miért küldesz el mindig? – kérdeztem kirobbanóan.

– Mert néha idegesítesz! – vágta rá sértetten. – De nélküled sem bírom.

A könnyeim kicsordultak. Gyereknek éreztem magam újra.

A következő hetekben minden ugyanígy ment tovább. Egyik nap szeretett volna látni, másik nap elküldött. Néha úgy éreztem magam, mint egy bábú: ha szüksége volt rám, hívott; ha nem tetszett neki valami, eltaszított magától.

A nővéremmel is egyre többet veszekedtünk emiatt.

– Te vagy a kedvence! – vágta fejemhez Éva egy vasárnap délután. – Nekem sosem szólt így vissza!

– Mert te sosem segítesz! – kiabáltam vissza.

A férjem egyre feszültebb lett otthon.

– Zsuzsa, ez így nem mehet tovább! A gyerekek is érzik rajtad ezt az idegességet. Nem lehet mindig anyád körül forogni az életednek!

De hogyan engedjem el? Hogyan mondjam azt egy magyar anyának: mostantól magadra maradsz?

Egyik este anyám váratlanul elesett otthon. A szomszéd Marika hívott fel:

– Zsuzsa, gyere gyorsan! Az anyukád elesett!

Rohantam hozzá Lacival együtt. Anyám ott feküdt a földön, sírt és átkozódott:

– Miért nem voltál itt? Miért hagytál magamra?

Aznap este kórházba került pár napra megfigyelésre. Ott ültem mellette az ágyon, fogtam a kezét.

– Sajnálom – suttogtam –, hogy nem tudok mindig itt lenni.

– Te sosem értetted meg igazán az anyádat – felelte halkan.

Hazafelé menet Laci rám nézett:

– Meddig fogod még hagyni, hogy így bánjon veled?

Otthon leültem a konyhaasztalhoz és először írtam le egy papírra: „Nem vagyok felelős anyám boldogságáért.”

Hangosan kimondtam:

– Nem vagyok felelős anyám boldogságáért!

Másnap reggel felhívtam Évát.

– Mostantól te is segítesz! Nem bírom tovább egyedül.

Éva először tiltakozott, de végül belement. Felosztottuk egymás között a látogatásokat és a bevásárlást is.

Anyám persze megsértődött:

– Most már ketten akartok kidobni az életemből?

De én kitartottam. Hetente egyszer mentem hozzá, nem többször. Ha panaszkodott vagy bántott szóval, elköszöntem és hazamentem.

Lassan elkezdtem visszaszerezni önmagamat. Több időm lett Lacira és a gyerekekre is. Elmentünk kirándulni Dobogókőre egy hétvégén – először évek óta nem aggódtam azon, vajon mit szól majd anyám ehhez.

Egy este váratlanul csörgött a telefonom:

– Zsuzsa? – kérdezte anyám halk hangon. – Hiányzol…

Elmosolyodtam.

– Én is hiányzol nekem, anyu… De most már csak akkor megyek át hozzád, ha tényleg szükséged van rám.

Csend lett a vonalban.

Azóta lassan javul köztünk minden. Már nem érzem magam bűntudatosnak minden percben. Megtanultam határokat húzni – és ezzel valahogy mindannyian jobban lettünk.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e úgy szeretni valakit igazán, hogy közben önmagunkat sem adjuk fel teljesen? Ti mit gondoltok erről? Hol van az egészséges határ szeretet és önfeladás között?