Két év titok: Amikor a feleségem elrejtette az igazságot

– Miért nem mondtad el nekem, Réka? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és ő a szemembe sem mert nézni. A reggeli fény sápadtan szűrődött be a függönyön, de én csak a sötétséget éreztem magamban.

Réka ujjaival babrálta a bögréjét. – Féltem, hogy elhagysz – suttogta. – Hogy nem akarsz majd mellettem maradni, ha megtudod.

Az egész úgy kezdődött, mint egy átlagos szerda reggel. A gyerekek már az iskolában voltak, én pedig később indultam dolgozni. Réka szokatlanul csendes volt, és amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: „Semmi bajom.” De valami mégis más volt. Aznap délután véletlenül megláttam egy levelet az asztalon: egy orvosi leletet. A nevét és a diagnózist is elolvastam – autoimmun betegség. Két éve tud róla.

A világom összedőlt. Hogy lehetett ezt eltitkolni előlem? Hogy bízhatok benne ezután? Egész este csak ültem a nappaliban, várva, hogy hazaérjen. Amikor belépett, látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Ezt találtam – mutattam fel a papírt. A kezem remegett.

Réka arca elsápadt. – Nem akartam, hogy így tudd meg…

– Két évig hazudtál nekem! – kiáltottam rá. – Két évig úgy tettél, mintha minden rendben lenne!

Sírt. Én is sírtam. Aznap este nem aludtunk. Csak ültünk egymás mellett a sötétben, és próbáltuk megérteni, hogyan jutottunk idáig.

Másnap reggel anyám hívott. Hallotta a hangomon, hogy valami nincs rendben.

– Fiam, minden rendben otthon? – kérdezte.

– Nem tudom, anya… Réka beteg. És eltitkolta előlem.

Anyám sóhajtott. – Néha az emberek félnek attól, hogy elveszítenek valakit. De a titkok csak még nagyobb szakadékot teremtenek.

A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. Minden percben azon járt az agyam: mit tettem rosszul? Miért nem bízott bennem eléggé? Vajon most is hazudik még valamiről?

Este Réka vacsorát főzött, mintha mi sem történt volna. De a csend közöttünk szinte tapintható volt.

– Szeretlek – mondta halkan vacsora után. – Mindig is szerettelek. Csak… nem akartam terhet rakni rád.

– De most még nagyobb terhet raktál rám – válaszoltam keserűen.

A gyerekek semmit sem vettek észre. Próbáltunk előttük normálisnak tűnni, de amikor elaludtak, újra előjöttek a kérdések.

– Mi lesz most velünk? – kérdeztem egyik este.

– Nem tudom – felelte Réka könnyes szemmel. – Ha akarod… elmegyek.

– Nem akarom, hogy elmenj! Csak… nem értem, miért gondoltad, hogy nem fogadlak el így is.

Réka elmesélte, hogy az anyja is beteg volt, és az apja elhagyta őket emiatt. Félt attól, hogy velem is ez történik majd. Hogy én is hátat fordítok neki.

– Nem vagyok az apád! – mondtam dühösen. – Én nem hagylak el!

De belül mégis haragudtam rá. Haragudtam magamra is, amiért nem vettem észre semmit.

A következő hetekben próbáltunk beszélgetni. Elmentünk együtt orvoshoz is. Megtanultam beadni neki az injekciókat, segítettem a gyógyszerekkel. De a bizalom már nem volt ugyanaz.

Egyik este Réka odabújt hozzám az ágyban.

– Sajnálom – suttogta. – Bárcsak visszacsinálhatnám…

– Én is sajnálom – feleltem halkan. – De most már csak előre nézhetünk.

Azóta minden nap küzdök magammal: hogyan bocsássak meg? Hogyan építsük újra azt, amit elvesztettünk?

Néha azon gondolkodom: vajon mások mit tennének a helyemben? Lehet újra bízni valakiben, aki ilyen nagy dolgot titkolt el? Vagy örökre ott marad a repedés?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora titkot? Vagy ez már túl nagy ár egy házasságban?