Anyám, aki sosem mondta: bocsáss meg – Egy magyar család árnyékában

– Hozd ide azt a tejet, Zsuzsi! – csattant fel anyám hangja, ahogy a konyhaasztalnál ültem. A reggeli fény sápadtan szűrődött be az ablakon, de a levegőben ott vibrált valami régi, ki nem mondott feszültség. A kezem remegett, ahogy a hűtőhöz nyúltam.

– Mindig mindent nekem kell csinálnom – motyogtam magam elé, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.

– Mit mondtál? – nézett rám élesen. A szeme szikrázott, mintha minden pillanatban készen állna a támadásra.

– Semmit – feleltem gyorsan, és letettem elé a tejet.

Anyám, Ilona, egész életében kemény asszony volt. Azt mondta, a világ nem kegyelmez senkinek, és nekünk sem fog. Apám korán meghalt – egy baleset az építkezésen –, és onnantól csak ketten maradtunk. Ő dolgozott a varrodában reggeltől estig, én meg próbáltam jó kislány lenni. De sosem voltam elég jó. Ha ötöst hoztam haza, azt mondta: „Ez a dolgod.” Ha négyest: „Miért nem tanultál többet?”

A szeretetet sosem mutatta ki. Nem ölelt meg, nem mondta, hogy büszke rám. Csak a kötelesség volt, a rend és a fegyelem. Most, hogy felnőttem, harmincnégy évesen is ugyanazt érzem mellette: mintha még mindig egy gyerek lennék, aki fél hibázni.

Az utóbbi hónapokban romlott az egészsége. Cukorbeteg lett, fájnak az ízületei. Egyedül már nem tud mindent elvégezni. A testvérem, Gábor Németországban él, csak ritkán hív fel minket. Így minden rám maradt: bevásárlás, orvoshoz vinni, gyógyszereket kiváltani. És persze hallgatni az örökös panaszait.

Egyik este, amikor épp a vacsorát készítettem neki, megszólalt:

– Nem tudom, mi lenne velem nélküled.

A szívem összeszorult. Vártam valami többet – egy köszönömöt, egy bocsánatkérést talán azért a sok évért, amikor csak parancsolt és kritizált. De nem jött semmi. Csak ez az egy mondat.

– Néha jó lenne, ha… – kezdtem óvatosan.

– Ha mi? – vágott közbe türelmetlenül.

– Ha elmondanád, hogy szeretsz – suttogtam.

Nevetett. Az a kemény, éles nevetés volt.

– Az élet nem ilyen egyszerű! Szeretetből nem lehet megélni.

A könnyeim visszafojtottam. Gyerekkoromban is ezt mondta mindig: „Ne sírj! Az élet kemény.”

Aznap este hazamentem a saját kis lakásomba – amit csak nagy nehezen tudtam megvenni egyedülálló nőként Budapesten –, és órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ilyen egyszerű? Lehet élni szeretet nélkül? Vagy csak túl büszke ahhoz, hogy kimondja?

Másnap reggel újra ott ültem nála. A szomszéd Marika néni bejött egy kis süteménnyel.

– Zsuzsikám, olyan rendes vagy az édesanyáddal! – mosolygott rám kedvesen.

Anyám csak bólintott.

– Hát igen… – mondta halkan –, Zsuzsi mindig segít.

Marika néni rám kacsintott:

– Az én lányom bezzeg csak ünnepekkor jön haza! Te szerencsés vagy, Ilona!

Anyám arca megkeményedett.

– Az életben mindenkinek megvan a maga keresztje – felelte ridegen.

Miután Marika néni elment, csend lett. Éreztem, hogy valami feszül köztünk.

– Miért nem tudsz egyszerűen kedves lenni? – kérdeztem halkan.

– Mert az élet nem kedves velem sem volt soha! – csattant fel. – Neked fogalmad sincs róla, mit jelent mindent elveszíteni!

– Dehogy nincs! – kiáltottam vissza. – Én is elveszítettem az apámat! És téged is… legalábbis azt az anyát, akire mindig vágytam!

A szavak kimondása után csend lett. Anyám csak nézett rám hosszasan. Azt hittem, most végre megtörik benne valami. De csak elfordult.

– Menj haza! – mondta halkan.

Hazamentem. Napokig nem beszéltünk. Gábor felhívott Németországból:

– Mi van veletek? Anyu panaszkodott nekem is… Nem tudsz egy kicsit türelmesebb lenni vele?

– Te könnyen beszélsz onnan! – vágtam rá keserűen. – Neked nem kell nap mint nap hallgatnod…

Gábor hallgatott egy ideig.

– Tudod… ő sosem tudta kimutatni az érzéseit. De attól még lehet, hogy szeret…

– Lehet… de nekem ez már kevés – suttogtam.

Hetek teltek el így. Egyik nap csörgött a telefonom: anyám elesett otthon. Rohantam hozzá. Ott feküdt a földön, törött csuklóval és könnyes szemmel.

– Ne haragudj… – suttogta halkan.

Megállt bennem az ütő. Ez volt az első alkalom egész életemben, hogy ilyesmit hallottam tőle.

Leültem mellé a földre és átöleltem.

– Nem haragszom… csak szeretném tudni, hogy fontos vagyok neked.

Anyám sírt. Talán először láttam igazán sebezhetőnek.

Azóta valami megváltozott közöttünk. Nem lettünk hirtelen boldog család – de néha már képesek vagyunk beszélgetni anélkül, hogy bántanánk egymást.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg lehet-e megbocsátani annak, aki sosem tanulta meg kimondani azt a szót: „szeretlek”? Ti mit gondoltok erről? Vajon minden anya szereti a gyerekét – vagy csak mi hisszük ezt el magunknak?