A büszkeség ára – Egy apa története egy váratlan hétvégén
– Apa, beszélhetnénk végre? – hallottam meg a fiam, Gábor hangját, miközben az előszobában levette a cipőjét. Az unokám, Marci, félénken bújt mögé, mintha attól tartana, hogy rám nézni is bűn lenne. A szívem egyszerre dobbant meg örömtől és félelemtől. Hónapok óta nem láttam őket. Azóta, hogy összevesztünk azon a nyári délutánon, amikor Gábor nekem szegezte: „Te sosem voltál ott igazán, amikor szükségem lett volna rád!”
Most itt álltak, péntek este, amikor már lemondtam arról, hogy valaha is újra család lehetnénk. A feleségem, Kati, épp a konyhában főzte a vacsorát, és csak egy pillanatra nézett ki az ajtón, de a szemében ott volt minden: remény, félelem és egy cseppnyi harag is.
– Mit keresel itt? – kérdeztem keményebben, mint szerettem volna. Gábor lesütötte a szemét.
– Senki más nem tudta elhozni Marcit a hétvégére. Anya dolgozik, én is… – elakadt a hangja. – Szükségünk lenne rád. Nekem is. – Ez utóbbi szinte suttogás volt.
A büszkeségem azt diktálta, hogy forduljak el. Hónapokig tartottam magam ahhoz, hogy nekem van igazam. Hogy ő volt hálátlan, hogy ő hagyott magamra. De ahogy Marci rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, minden haragom elpárolgott.
– Gyere be – mondtam végül halkan.
A vacsora alatt kínos csend ült az asztalnál. Kati próbált beszélgetést kezdeményezni:
– Marci, hogy megy az iskola?
– Jó… – felelte Marci halkan, és a tányérját piszkálta.
Gábor rám nézett. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem találja a szavakat. Én sem tudtam volna megszólalni. Az egész lakásban ott vibrált a kimondatlan múlt: az elmaradt focimeccsek, az elfelejtett születésnapok, az örökös viták arról, ki hibázott többet.
Később Marci elaludt a kanapén. Gábor csendben ült mellettem a nappaliban.
– Apa… – kezdte újra. – Tudom, hogy sok mindent elrontottam. De most tényleg szükségem van rád. Nem csak Marcira vigyázni… Hanem rám is.
A hangja megremegett. Először láttam rajta ennyi sebezhetőséget felnőttként. Eszembe jutott az apám: mennyire sosem tudtunk beszélni egymással igazán. Mindig csak a munka, a kötelesség… Azt hittem, én más leszek.
– Én sem voltam jó apa – mondtam ki végül. – Sajnálom.
Gábor felnézett rám. A szeme könnyes volt.
– Nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni Marcival. De néha úgy érzem, már most elrontottam mindent.
– Még nem késő – mondtam halkan.
Az éjszaka csendjében sokáig csak ültünk egymás mellett. Nem kellett több szó. Reggel Marci boldogan ébredt: „Nagypapa, főzöl nekem kakaót?”
Ahogy néztem őt és Gábort együtt reggelizni, rájöttem: minden haragom csak falakat emelt közénk. És most végre leomlottak ezek a falak.
Később Kati odajött hozzám:
– Látod? Egyetlen este alatt minden megváltozhat.
Bólintottam. De tudtam: ehhez mindannyiunknak le kellett mondani valamiről – leginkább a büszkeségünkről.
Azóta minden hétvégén nálunk van Marci. Gábor is gyakrabban jön át. Néha még mindig nehéz beszélgetni vele; néha visszatérnek a régi sérelmek. De már tudjuk: ha nem engedünk a büszkeségből, elveszítjük egymást.
Mostanában gyakran gondolkozom: vajon hány család él így Magyarországon? Hány apa és fia nem beszél egymással évekig csak azért, mert egyikük sem hajlandó bocsánatot kérni vagy megbocsátani?
Talán tényleg ennyin múlik minden: egy váratlan látogatás, egy kimondott szó… vagy egy csésze kakaó reggelente.
Vajon ti ismeritek ezt az érzést? Ti mit választanátok: a büszkeséget vagy a családot?