Imádság a viharban: Hogyan találtam békét a nagymama lakásának elosztása közben

– Nem fogom hagyni, hogy mindent elvegyetek tőlem! – ordította Éva néni, miközben az asztalra csapott. A porcelán csészék összekoccantak, a nagymama régi, sárga terítőjén kávéfolt terjengett. Ott ültem a nappali sarkában, és úgy éreztem, mintha egy idegen család veszekedését nézném. Pedig ez a mi családunk volt. Az én családom.

A nagymama halála után minden megváltozott. A lakás, ahol gyerekkoromban annyi boldog percet töltöttem, hirtelen viták tárgyává vált. Anyám, Éva néni és Zoltán bácsi – mindannyian más-más részét akarták maguknak. Én csak azt szerettem volna, ha újra együtt tudunk nevetni, mint régen. De minden egyes szóval egyre távolabb kerültünk egymástól.

– Az anyám engem szeretett a legjobban! – kiabálta anyám könnyes szemmel. – Én ápoltam őt az utolsó hónapokban! Nekem jár a nagyobb rész!

Zoltán bácsi csak legyintett.
– Mindannyian segítettünk, de a törvény világos. Egyenlő rész jár mindenkinek.

Éva néni ekkor már remegett az idegességtől. – Ha ti elveszitek tőlem a szobámat, esküszöm, soha többé nem állok szóba veletek!

A szívem összeszorult. Gyerekkoromban Éva néni volt az, aki megtanított pogácsát sütni, Zoltán bácsi vitt először focimeccsre, anyám pedig minden este mesét olvasott nekem. Most mindannyian ellenségek lettek.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hogyan juthattunk idáig. A nagymama mindig azt mondta: „A család a legfontosabb. Bármi történik is, ne engedd, hogy a harag elválasszon benneteket.” De most csak harag volt. És félelem.

Másnap reggel korán keltem. Kimentem a közeli templomba, ahol gyerekkoromban annyiszor ültem a padban nagymama mellett. Leültem az utolsó sorba, és lehajtottam a fejem.

– Istenem – suttogtam –, segíts nekem! Nem akarom elveszíteni őket. Mutasd meg, mit tegyek!

Nem történt semmi látványos. Nem hallottam hangot az égből, nem tört rám hirtelen megvilágosodás. Csak csend volt. De abban a csendben valami mégis megváltozott bennem. Rájöttem, hogy nem tudom megváltoztatni a többieket. Csak magamat.

Hazamentem, és leültem anyám mellé.
– Anya – kezdtem halkan –, tudom, mennyire fáj neked ez az egész. Nekem is fáj. De ha tovább harcoltok egymással, elveszítjük azt is, ami igazán fontos: egymást.

Anyám rám nézett, és először láttam rajta a fáradtságot. – Nem tudom, mit tegyek – mondta halkan. – Olyan dühös vagyok mindenkire…

– Imádkozzunk együtt – javasoltam.

Először csak nézett rám értetlenül, de végül bólintott. Kézen fogtam, és együtt mondtuk el azt az egyszerű imát, amit nagymama tanított nekünk: „Istenem, adj békét a szívünkbe.”

Aznap este felhívtam Éva nénit is.
– Szeretném, ha beszélgetnénk – mondtam neki remegő hangon. – Nem az örökségről. Rólunk.

Először hallgatott, majd nagyot sóhajtott.
– Jó… Próbáljuk meg.

A következő héten mindannyian leültünk egy asztalhoz – most már ügyvéd nélkül, csak mi magunk. Elmondtam nekik, mennyire félek attól, hogy örökre elveszítjük egymást. Hogy nekem nem számít a lakás vagy a pénz – csak az számít, hogy újra család lehessünk.

Zoltán bácsi hosszan hallgatott.
– Talán igazad van – mondta végül. – Anyánk sem ezt akarná.

Nem oldódott meg minden egy csapásra. Voltak még viták, könnyek és sértődések is. De valami elkezdett változni közöttünk. Egyre többször beszélgettünk arról is, milyen volt nagymama mellett felnőni; felidéztük a régi karácsonyokat, amikor még mindenki együtt volt.

Az imádság nem oldotta meg helyettünk a problémákat – de segített abban, hogy ne veszítsük el egymást végleg. Megtanultam megbocsátani anyámnak is, amikor újra dühös lett; és elfogadni Éva néni félelmeit is.

Végül sikerült megegyeznünk: eladtuk a lakást, és a pénzt egyenlően osztottuk el. De ami ennél is fontosabb volt: újra tudtunk együtt nevetni egy vasárnapi ebédnél.

Most már tudom: néha csak egyetlen ima kell ahhoz, hogy megtaláljuk magunkban azt a békét, amire igazán szükségünk van.

Vajon hány család esik szét hasonló okok miatt? És vajon hányan mernek imádkozni azért, hogy újra egymásra találjanak?