Eladott otthon, elveszett család: Egy nagymama döntése árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Gabi! – kiáltottam rá az unokatestvéremre, miközben a nagymamám könnyeit törölgette a konyhaasztalnál. Az egész lakásban feszültség vibrált, mintha a falak is hallgatóztak volna. A nagymamám, Ilona, mindig is a család szíve volt: nála gyűltünk össze karácsonykor, ő főzte a legfinomabb töltött káposztát, és nála volt a legmelegebb ölelés, ha valami baj ért minket. Most mégis ott ült összetörten, mert Gabi – akit mindig is a kedvenc unokájának tartott – azt mondta neki: ideje lenne elköltöznie, hiszen a lakásra szüksége van.

– Nem akarok vitát, csak… nekem is jár valami ebből az egészből – motyogta Gabi, de a hangja kemény volt. – Anyu szerint is igazságos lenne, ha most már én is kapnék valamit.

A nagymamám csak nézett maga elé, mintha nem is hallaná. De én tudtam, hogy minden szava tőrt döf a szívébe. Aznap este Ilona néni nem szólt többet. Másnap reggel már csak egy cetlit találtunk az asztalon: „Elmentem az ügyvédhez.”

A következő hetekben minden megváltozott. A családi csoportban csak rövid, feszültséggel teli üzenetek váltották egymást. Anyám sírva hívott fel: – Hogy tehette ezt Gabi? Hogy juthatott eszébe ilyesmi? – kérdezte újra és újra.

Aztán jött a hír: a nagymama eladta a lakást. Nem szólt senkinek előre. Egyik nap még ott volt az otthonunk középpontja, másnap már csak az üres falak maradtak utána. A pénzt egy részét szétosztotta a család között – mindenkinek ugyanannyit adott, Gabinak is –, de ő maga egy kis albérletbe költözött a város szélén.

Az első látogatásom nála szívszorító volt. A régi fényképek egy dobozban hevertek, a porceláncsészék helyett műanyag pohárból ittuk a teát.

– Miért tetted ezt, mama? – kérdeztem halkan.

– Nem akartam többé teher lenni senkinek – felelte csendesen. – Ha már úgy érzik, hogy csak akadály vagyok az életükben… hát legyen. De legalább most mindenkinek tiszta a lelkiismerete.

A család széthullott. Gabi nem jött többet családi ebédre. Anyám és az ő anyja között is megfagyott a levegő. Mindenki hibáztatott mindenkit: Gabit az önzőségéért, engem azért, mert nem tudtam megakadályozni a dolgot, anyámat azért, mert szerinte túl engedékeny volt mindenkivel.

Egy este aztán felhívott Gabi.

– Szerinted tényleg én vagyok a hibás mindenért? – kérdezte remegő hangon.

– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt tudom, hogy most mindannyian veszítettünk valamit.

Azóta sem sikerült rendbe hozni a dolgokat. A nagymama egyre csendesebb lett, mintha elfogyott volna belőle az életkedv. Az ünnepek már nem ugyanazok: nincs közös asztal, nincs nevetés, csak kínos csend és üres helyek.

Sokszor gondolkodom azon, hogy mit lehetett volna másképp csinálni. Lehetett volna beszélni erről nyíltan? Meg lehetett volna menteni a családot egy ilyen döntés után? Vagy egyszerűen vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Most itt ülök a nagymama albérletében, nézem őt ahogy az ablakon át bámulja az esőt, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

– Vajon tényleg ennyit ér egy lakás? Megéri ezért elveszíteni azt, ami igazán fontos?