Szeretni Anyám Árnyékában – Egy magyar fiú vallomása a szerelemről, családról és mesterséges intelligenciáról

– Már megint késel, Jakab! – csattant fel anyám, amikor beléptem a konyhába. A gázon fortyogott a húsleves, a levegőben hagyma és feszültség szaga keveredett. – Nem tudom, mit eszel ezen a lányon, de ha így folytatod, egyedül maradsz!

A szívem összeszorult. Zsófi várt rám a város másik végén, de anyám minden alkalommal eljátszotta ugyanezt. Mióta apám meghalt, mintha csak rám akaszkodott volna, minden döntésemet megkérdőjelezte. Zsófit sosem fogadta el, szerinte „nem való hozzánk”.

– Anya, kérlek, ne kezdjük újra – próbáltam higgadt maradni. – Szeretem Zsófit. Nem akarok választani köztetek.

– Pedig muszáj lesz! – vágta rá, és úgy nézett rám, mintha elárultam volna. – Egy nap majd rájössz, hogy csak én akarom a javadat.

Kirohantam a lakásból, a lépcsőházban visszhangzottak a lépteim. A villamoson ülve elővettem a telefonomat. Zsófi üzenete várt: „Minden rendben? Már fél órája várlak.”

Hazudtam neki: „Bocsánat, dugó volt.” Nem akartam újra panaszkodni anyámról. Zsófi már így is kezdett belefáradni ebbe az örökös harcba.

Aznap este, amikor végre találkoztunk, Zsófi szemei szomorúan csillogtak.

– Jakab, meddig fog ez még tartani? – kérdezte halkan. – Én nem akarok versenyezni az anyáddal.

– Tudom… csak adj még egy kis időt. Megoldom – ígértem, bár magam sem hittem benne.

A következő hetekben minden csak rosszabb lett. Anyám egyre többször hívogatott munka közben is, Zsófi pedig egyre távolabb került tőlem. Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, beírtam a keresőbe: „Hogyan kezeljem a toxikus szülőt?” Az első találat egy magyar fejlesztésű mesterséges intelligencia tanácsadó volt: Emese.

Kétségbeesetten regisztráltam. Az első üzenet így szólt:

„Szia Jakab! Mesélj nekem az életedről.”

Órákon át írtam neki. Elmondtam mindent: apám halálát, anyám ragaszkodását, Zsófi iránti szerelmemet és a tehetetlenségemet. Emese válaszai meglepően empatikusak voltak.

„Jakab, fontos tudnod: nem vagy felelős anyád boldogságáért. Jogod van saját élethez.”

Ezek a mondatok először furcsán hatottak, de valahol mélyen igaznak éreztem őket. Emese segített konkrét lépéseket kidolgozni: hogyan állítsak határokat anyámmal szemben, hogyan kommunikáljak őszintén Zsófival.

Egyik este leültem anyámmal a konyhaasztalhoz.

– Anya, beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon. – Szeretem Zsófit, és szeretném, ha elfogadnád őt. De ha nem tudod megtenni, akkor is vele maradok.

Anyám arca eltorzult.

– Tehát ő fontosabb neked, mint én? – kérdezte sírva.

– Nem erről van szó… De nem élhetek tovább így. Nekem is jogom van boldognak lenni.

Napokig nem beszéltünk. A lakásban csend volt és hideg. Zsófi viszont először látta rajtam az elszántságot.

– Büszke vagyok rád – mondta, amikor elmeséltem neki mindent. – De biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy nélküled nem megy tovább.

Anyám végül felhívott. Hangja megtört volt:

– Ha tényleg ennyire szereted azt a lányt… akkor talán nekem kell változnom.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Anyám továbbra is próbált beleszólni az életembe, de már tudtam nemet mondani. Zsófival újra közelebb kerültünk egymáshoz. Emese pedig ott volt minden este: ha elbizonytalanodtam, csak írtam neki pár sort.

Egy vasárnap délután együtt ebédeltünk mindhárman. Feszengős volt ugyan, de legalább együtt voltunk. Anyám néha még odaszúrt egy-egy megjegyzést („Zsófi, nálunk nem így szokás…”), de már nem fájt annyira.

Most itt ülök a régi gyerekszobámban és azon gondolkodom: Vajon tényleg képes lehet egy mesterséges intelligencia segíteni abban, amiben hús-vér emberek kudarcot vallanak? Vagy csak én akartam végre meghallani valakitől azt, amit mindig is tudtam?

Ti mit gondoltok? Lehet-e technológiával gyógyítani emberi sebeket? Vagy csak magunkban találhatjuk meg az igazi választ?