Mindent a családért: Egy nő útja önmagához a hűtlenség árnyékában
– Anya, miért sírsz már megint? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni a könnyeimet a reggeli kakaó illata mögött. A kezem remegett, ahogy a bögrét fogtam, és csak annyit tudtam kinyögni: – Semmi baj, kicsim, csak egy kicsit fáradt vagyok.
De nem volt semmi rendben. Aznap reggel, amikor Gábor végleg becsapta maga mögött az ajtót, valami eltört bennem. Tizennyolc év házasság után, két gyerek mellett, egy panelház harmadik emeletén, ahol minden zugban ott voltak a közös emlékek, egyszerűen csak elment. Nem voltak nagy szavak, nem voltak könnyek – legalábbis az ő részéről. Csak egy rövid mondat: „Sajnálom, de már nem tudok így élni.”
Azt hittem, mindent jól csináltam. Mindig otthon voltam, amikor kellett, főztem, mostam, vasaltam, a gyerekek leckéjét ellenőriztem. Gábor kedvenc ételeit főztem hétvégente, még akkor is, amikor már alig volt pénzünk hó végén. Az én álmaim? Azokat rég eltemettem. Mindig azt mondtam magamnak: majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek… majd ha több pénzünk lesz… majd ha Gábor is támogat… De ezek a napok sosem jöttek el.
Az első hetekben csak vegetáltam. A munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban – próbáltam mosolyogni az olvasókra, de mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben. A kolléganőm, Marika egyszer félrehívott: – Judit, ha beszélni akarsz… – de csak ráztam a fejem. Nem akartam beszélni. Nem akartam érezni semmit.
A gyerekek is szenvedtek. Zsófi esténként hozzám bújt az ágyban, és azt suttogta: – Anya, ugye nem fogsz te is elmenni? – Bence pedig bezárkózott a szobájába, és órákig csak bámulta a monitort. Próbáltam erős lenni miattuk, de minden este sírva aludtam el.
Aztán egy nap megtaláltam Gábor egyik ingét a szennyeskosárban. Megszagoltam – még mindig éreztem rajta az illatát. Akkor tört ki belőlem minden: a harag, a csalódás, az önvád. Üvöltöttem a párnába: – Miért nem voltam elég jó? Miért nem tudtam megtartani őt?
Anyám is csak annyit mondott: – Juditkám, az asszony dolga összetartani a családot. Biztosan te is hibáztál valamiben…
Ez fájt a legjobban. Hogy még ő sem ért meg.
Egy este aztán Marika felhívott: – Gyere el velem jógázni! Jót fog tenni! – Először nemet mondtam, de aztán mégis elmentem. Ott, a tornaterem félhomályában először éreztem azt hónapok óta, hogy lélegzem. Hogy van testem. Hogy vagyok én is.
A jóga után Marika leült mellém egy padra:
– Judit, mikor tettél utoljára valamit csak magadért?
– Nem is tudom… talán soha.
– Akkor most itt az ideje.
Hazafelé menet néztem az esti villamos fényét a sötétben. Eszembe jutottak régi álmaim: hogy egyszer festeni fogok, hogy utazom majd Erdélybe, hogy lesz egy saját kis kertem valahol vidéken.
De ezek mind csak álmok maradtak… vagy talán mégsem?
Elkezdtem esténként rajzolni. Elővettem Zsófi régi vízfestékét és papírját. Az első képeim ügyetlenek voltak, de nem számított. Aztán jelentkeztem egy online festőtanfolyamra. A gyerekek először furcsán néztek rám:
– Anya, te festesz? – kérdezte Bence.
– Igen – mondtam mosolyogva –, mostantól magamért is csinálok dolgokat.
Lassan változott minden. Már nem csak anya voltam és feleség (vagy inkább exfeleség). Kezdtem újra Judit lenni. A könyvtárban is bátrabb lettem: szerveztem egy kiállítást helyi amatőr művészeknek. A képeimet is kiraktam – remegő kézzel tűztem fel őket a paravánra.
Gábor néha felhívott – főleg a gyerekek miatt –, de már nem fájt annyira hallani a hangját. Egy alkalommal azt mondta:
– Látom, jól vagy…
– Igen – válaszoltam –, most már tényleg jól vagyok.
A legnehezebb mégis magamnak megbocsátani volt. Hogy hagytam elveszni az álmaimat annyi éven át. Hogy mindent feladtam másokért.
De most már tudom: nem önzőség néha magamat választani.
A gyerekek is erősebbek lettek mellettem. Zsófi újra mosolyogva jön haza az iskolából, Bence pedig egyszer azt mondta:
– Anya, büszke vagyok rád.
Most már tudom: lehet újrakezdeni bármilyen mélyről is indulunk.
Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy közben teljesen elveszíti önmagát? És vajon hányan mernek végül újra hinni magukban?