Fiamnak otthont adtam, most a menye el akarja adni – Egy anya vallomása

– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondoljátok! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezeim ökölbe szorultak. Gábor zavartan nézett rám, Ágnes pedig a padlót bámulta. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával ki akarna törni a mellkasomból.

– Anya, kérlek, próbáld megérteni… – kezdte Gábor halkan, de Ágnes közbevágott.

– Ez a ház túl nagy nekünk. És túl messze van a munkahelyeinktől. Ha eladnánk, vehetnénk egy kisebbet Budapesten, közelebb mindenhez.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a téli szél. Ez a ház… az én életem munkája. Minden forintot félretettem, minden karácsonykor kevesebb ajándékot vettem magamnak, csak hogy Gábornak egyszer majd legyen egy saját otthona. Aztán amikor végre megvehettem, hónapokon át festettem a falakat, cseréltem ki az ablakokat, válogattam a bútorokat a KIKA-ban és az IKEA-ban. Minden egyes szögben benne voltam én is.

– Nem csak egy ház ez – mondtam remegő hangon. – Ez az otthonod. Az otthonunk.

Gábor lesütötte a szemét. Ágnes sóhajtott.

– Juli néni, értjük, hogy sokat jelent magának. De nekünk most másra van szükségünk. A városban több lehetőségünk lenne. És… – itt elhallgatott, de én tudtam, mire gondol: gyerekekre. Unokákra.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam, és visszaidéztem azt a napot, amikor először léptünk be Gáborral a házba. Még csak tizennyolc volt, de már akkor is olyan komolyan vette az életet. Megölelt, és azt mondta: „Anya, ezt sosem fogom elfelejteni.”

Most pedig itt vagyunk. Egy mennyasszony – már feleség –, aki nem látja azt a sok könnyet és verejtéket ebben a házban. Csak egy ingatlant lát benne.

Másnap reggel Gábor átjött egyedül. Leült mellém a teraszra.

– Anya… – kezdte halkan. – Tudom, hogy fáj neked ez az egész. De Ágnesnek igaza van abban, hogy nekünk most más kellene. Nem akarunk hálátlanok lenni.

– Nem is vagytok azok – mondtam gyorsan, de éreztem, hogy a hangom megremeg. – Csak… tudod, amikor apád meghalt, azt hittem, soha többé nem lesz erőm újrakezdeni. De te voltál az oka annak, hogy mégis talpra álltam. És ez a ház… ez volt az én újrakezdésem is.

Gábor megfogta a kezem.

– Anya, te mindig az otthonom leszel. Bárhol is lakunk majd.

De vajon tényleg így van? Vagy csak magamat áltatom?

A következő hetekben mindenki feszültté vált. Ágnes egyre többször hozta szóba az eladást. Gábor próbált közvetíteni közöttünk, de láttam rajta: ő is bizonytalan. Egyik este Ágnes felhívott.

– Juli néni… nem akarom megbántani magát. De szeretném, ha megértené: mi is szeretnénk saját életet építeni. Saját döntéseket hozni.

– Értem én – feleltem fáradtan –, csak nehéz elengedni mindazt, amit annyi évig építettem.

A falak mintha összeszűkültek volna körülöttem. Barátnőm, Ilona próbált vigasztalni:

– Juli, tudod te is: a gyerekeknek el kell engedni a kezét. Nem birtokolhatod őket örökké.

De mi van akkor, ha nem csak őket engedem el? Hanem mindazt is, amiért egész életemben küzdöttem?

Egy vasárnap délután végül leültünk hárman a nappaliban.

– Anya – kezdte Gábor –, szeretném, ha átgondolnád ezt az egészet. Nem akarjuk elvenni tőled azt, ami fontos neked. De nekünk is fontos lenne egy új kezdet.

Ágnes hozzátette:

– Ha szeretné, kereshetünk egy kis lakást magának is közelebb hozzánk Budapesten. Hogy ne legyen egyedül.

Néztem őket: két fiatal ember tele reménnyel és tervekkel. És én? Egy öregedő asszony vagyok csupán az emlékeivel és egy házzal?

Végül bólintottam.

– Rendben van – mondtam halkan –, adjátok el. De egy dolgot kérek: bárhová is mentek, ne felejtsétek el azt az otthont, amit együtt teremtettünk.

Gábor átölelt. Ágnes szemében könny csillant.

Azóta gyakran gondolkodom: vajon jól tettem? Vajon tényleg el lehet engedni mindent úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon hol húzódik az önzetlenség és az önfeladás határa?