Két asszony könnyei között – Egy magyar nő harca önmagáért

– Zsuzsa, ezt nem teheted meg a gyerekekkel! – anyám hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült, ujjai görcsösen szorították a bögrét. Az anyósom, Ilona néni, csak némán bámult rám, szemében vád és könyörgés keveredett. A két nő között álltam, mintha valami bíróságon lennék, ahol én vagyok a vádlott, de a védőügyvédem sehol.

A tegnapi nap úgy kezdődött, mint bármelyik másik: a gyerekek iskolába mentek, én pedig próbáltam összeszedni magam a reggeli kávé mellett. De amikor meghallottam a kapucsengőt, már tudtam, hogy baj lesz. Anyám és Ilona néni egyszerre érkeztek, mintha összebeszéltek volna. Mindketten sírtak. Mindketten engem akartak meggyőzni – csak éppen teljesen másról.

– Zsuzsikám, gondolj bele, mit mondanak majd az emberek! – suttogta anyám. – Egy válás… itt, ebben a városban? Tudod jól, hogy apád is szégyenkezne miattad.

Ilona néni közbevágott: – És mi lesz a kisunokáimmal? Hova mennek majd? Mit mondok a barátnőimnek a piacon? Hogy nézek ezek után a szomszédok szemébe?

A szívem összeszorult. Mindenki csak magára gondolt. Az anyám a család becsületére, Ilona néni a saját társadalmi helyzetére. És én? Én hol vagyok ebben az egészben?

A férjem, Gábor már hónapok óta alig beszél hozzám. Este későn jön haza, reggel korán megy el. Ha mégis otthon van, csak ül a tévé előtt, vagy a telefonját nyomkodja. A múlt héten megtaláltam egy üzenetet egy bizonyos „Kata” nevű nőtől. Nem volt benne semmi konkrét, de éreztem: valami nincs rendben.

Amikor megkérdeztem tőle, csak legyintett:
– Ne képzelődj már, Zsuzsa! Mindig csak problémázol.

De én tudtam. És most itt állok két asszony között, akik mindketten azt várják tőlem, hogy maradjak csendben, tűrjek tovább – csak hogy nekik ne kelljen szembenézniük a szégyennel.

– Anyu, én nem bírom tovább – mondtam halkan. – Nem akarok így élni. Nem akarom, hogy a gyerekeim azt lássák, hogy az anyjuk boldogtalan.

Anyám arca eltorzult:
– Mindenki boldogtalan néha! Ez nem ok arra, hogy feladd! Gondolj bele, mennyi mindent feladtam én is érted és apádért…

Ilona néni is megszólalt:
– Gábor jó ember. Dolgozik, nem iszik, nem veri a gyerekeket. Más nők örülnének neki!

Felálltam az asztaltól. A kezem remegett.
– És én? Én mikor örülhetek végre valaminek?

Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.

Gyerekkoromban mindig azt tanították: a család mindennél fontosabb. Az asszony dolga tűrni, alkalmazkodni. De most harmincnyolc éves vagyok, két gyerekkel és egy férjjel, aki már rég nem szeret engem. És két asszonnyal az életemben, akik mindent megtennének azért, hogy maradjak ott, ahol vagyok – még akkor is, ha belehalok.

Aznap este Gábor később jött haza a szokásosnál. A gyerekek már aludtak. Megpróbáltam beszélni vele.
– Gábor, beszélnünk kellene…
– Most fáradt vagyok – vágott közbe. – Majd holnap.

De holnap sosem jön el.

Az éjszaka közepén felkeltem. Kimentem az udvarra. Néztem a csillagokat és arra gondoltam: vajon hány nő állt már így kint a sötétben ebben az országban? Hányan sírtak csendben azért, mert mindenki mást kellett boldoggá tenniük?

Másnap reggel újra ott ültem a konyhában. Anyám már elment, de Ilona néni még ott volt.
– Zsuzsa – mondta halkan –, én is voltam egyszer fiatal. Tudom, milyen nehéz… De hidd el: jobb lesz így mindenkinek.

Ránéztem.
– Kinek lesz jobb? Nekem biztosan nem.

Aztán elment ő is. Egyedül maradtam a gondolataimmal és az üres házzal.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretném magamat választani? Miért olyan nagy bűn ez egy magyar nőnek?

Ti mit tennétek a helyemben? Tényleg nincs jogunk boldognak lenni ebben az országban?