Idegen, de mégis a legközelebbi – Egy magyar panelház titka

– Erzsi néni, ezt most tényleg komolyan gondolja? – kérdezte Lajos, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a frissen főzött kávéval. Hangja remegett, tekintete ide-oda cikázott a konyhaszekrény és az ablak között. – Hogyhogy rám akarja hagyni a lakását? Hát mit szól majd ehhez a fia?

Én csak ültem ott, összekulcsolt kézzel, és néztem a kávé gőzét, ahogy lassan felszállt a sárga fényben. A panelház tizedik emeletén már régóta csak a csend volt a társam. A fiam, Gábor, évek óta Németországban él, karácsonykor is csak egy sms-t küldött: „Boldog ünnepeket, anya!” Az unokámat, Dórit, utoljára három éve láttam, amikor még hosszú copfja volt és azt mondta: „Nagyi, majd ha nagy leszek, elviszlek Párizsba!” Azóta csak az Instagramon látom néha.

– Lajos, maga az egyetlen ember, aki minden héten feljön hozzám. Maga hozza le a szemetet, maga cseréli ki az égőt, ha kiég. Maga vette észre tavaly télen, hogy elromlott a kazánom, és maga hívta ki a szerelőt. Maga főzött nekem húslevest, amikor eltörtem a bokámat. Mondja meg őszintén: ha maga nem lenne, ki törődne velem?

Lajos zavartan megvakarta a tarkóját. – De hát én csak… csak segítek. Nem kell ezért semmit sem adnia. Nem akarok bajt magának. A fia biztosan haragudni fog.

– A fiam? – horkantam fel keserűen. – A fiam akkor sem jött haza, amikor apád meghalt. Akkor sem hívott fel, amikor kórházba kerültem. Tudja mit mondott egyszer? „Anya, nekem nincs időm ilyenekre.” Hát kinek van rám ideje? Magának van.

Lajos leült velem szemben. – Erzsi néni… én nem akarok semmit. Csak azt szeretném, ha nem lenne egyedül.

– Tudja maga milyen az igazi egyedüllét? – kérdeztem halkan. – Amikor esténként csak a hűtő zúgását hallja az ember? Amikor minden nap ugyanaz: reggel egy tea, délben egyedül ebédelni, este meg nézni a tévét, hogy ne legyen olyan nagy a csend? Amikor már azt is megköszöni az ember, ha valaki ráköszön a liftben?

Lajos nem szólt semmit. Csak ült ott és nézett rám azokkal a jóindulatú barna szemeivel.

Aztán csöngettek. Felpattantam – vagyis inkább lassan feltápászkodtam –, és kinyitottam az ajtót. Ott állt Gábor. Ritkán láttam őt ilyen dühösnek.

– Anya! Most hallom a szomszédoktól, hogy el akarod adni a lakást valami Lajosnak?! Ez most komoly? – kiabálta be már az előszobából.

– Nem eladni akarom – mondtam halkan –, hanem ráhagyni. Ő törődik velem.

– Ez nevetséges! – csattant fel Gábor. – Hát én vagyok a fiad! Ez az én örökségem! Mit gondolsz majd rólam az emberek?

– Mit gondoljak rólad? – kérdeztem vissza fáradtan. – Hogy évente egyszer felhívsz? Hogy sosem kérdezed meg, hogy vagyok? Hogy csak akkor jössz haza, ha valami baj van?

Gábor arca elvörösödött. – Ez most nem erről szól! Ez családi ügy! Nem lehet csak úgy egy idegenre hagyni mindent!

Lajos ekkor felállt. – Nézze Gábor úr, én nem kérek semmit. Ha Erzsi néni úgy dönt, hogy rám hagyja a lakást, az az ő dolga. Én csak segíteni akartam.

– Persze! Mindenki csak segíteni akar! – vágott vissza Gábor gúnyosan. – Majd meglátjuk mit szólnak ehhez a többiek!

Aznap este egész panelház erről beszélt. A szomszédasszonyok összesúgtak a folyosón:

– Hallottad? Erzsi néni rá akarja hagyni a lakást arra a Lajosra! Biztos van valami köztük…
– Ugyan már! Szerintem csak kihasználja az öregasszonyt…
– Vagy lehet tényleg nincs senkije már…

Másnap Dóri is felhívott végre:

– Nagyi… tényleg igaz ez? Miért nem szóltál nekem?
– Mert te is csak akkor keresel, ha valami baj van – mondtam csendesen.
– De én szeretlek! Csak… sok dolgom van…
– Tudom kicsim. De néha egy ölelés többet ér minden pénznél.

A következő hetekben Gábor ügyvédet fogadott. Jöttek-mentek a papírok, fenyegető levelek érkeztek. Lajos egyre ritkábban jött fel hozzám.

Egyik este kopogtak. Lajos állt az ajtóban, kezében egy csokor hóvirág.

– Erzsi néni… én nem akarom magát bajba keverni. Ha kell, aláírok bármit… csak ne haragudjon rám.

– Ne butáskodjon már! – csattantam fel hirtelen erővel. – Maga volt az egyetlen ember ebben a házban, aki sosem hagyott magamra! Maga volt az én családom!

Lajos letette a virágot az asztalra és leült mellém.

– Tudja… nekem sincs senkim már. A feleségem meghalt tíz éve. A lányom Németországban él, alig beszélünk. Néha azt érzem, mintha nem is tartoznék már ide…

Hosszú csend lett köztünk.

Aztán egy nap Gábor újra beállított.

– Anya… beszéltem az ügyvéddel. Ha tényleg ezt akarod… hát legyen. De ne várd tőlem, hogy ezt megértsem.

– Nem kell megértened – mondtam halkan –, csak fogadd el: néha az idegenek közelebb állnak hozzánk, mint a saját vérünk.

Az utolsó hónapokban Lajos minden nap feljött hozzám. Együtt főztünk paprikás krumplit, együtt néztük a híradót és együtt nevettünk azon, hogy mennyit panaszkodnak az emberek az időjárásra.

Amikor végül kórházba kerültem, Lajos minden nap behozott nekem friss virágot és újságot. Gábor egyszer meglátogatott – sietve jött és sietve ment.

Az utolsó estén Lajos ott ült mellettem.

– Erzsi néni… maga volt nekem az anyám helyett is.
– Maga pedig nekem a fiam helyett is.

Most már tudom: nem mindig azok jelentik számunkra a családot, akiktől vér szerint származunk. Néha egy idegenből lesz a legközelebbi emberünk ezen a világon.

Vajon hányan élnek még így ebben az országban? Hányan várják hiába szeretteik hívását vagy ölelését? És vajon mikor tanuljuk meg végre értékelni azt, aki mellettünk áll – akár idegenként is?