Az anyósom az oldalamon: Hogyan mentette meg a fiamat a nagymama?

– Nem engedem, hogy elvigye Lilit! – kiáltottam, miközben Dániel már az előszobában állt, kezében a kislányunk kabátjával. A szívem vadul vert, a tenyerem izzadt. Aznap reggel minden megváltozott.

A válásunk után Dániel egyszerűen eltűnt az életünkből. Egyedül maradtam Lilivel, és azt hittem, soha többé nem lesz nyugodt éjszakám. A lakásban minden Dánielre emlékeztetett: a kávéscsésze, amit mindig az ablakpárkányon felejtett, a kabátja, amit sosem akasztott fel. De ő már nem volt ott, csak az üresség maradt utána.

Az első hetekben úgy éreztem, mintha egy végtelen sötét alagútban bolyonganék. Lili sírt éjszakánként, én pedig próbáltam erős maradni. A barátaim közül sokan elfordultak tőlem, mintha a válás valami fertőző betegség lenne. Az anyám vidéken lakott, ritkán tudott segíteni. Egyedül voltam – legalábbis azt hittem.

Egy este azonban csengettek. Az ajtóban Ilona néni állt, Dániel anyja. Soha nem voltunk igazán közel egymáshoz, mindig tartottam tőle egy kicsit. Most azonban könnyes szemmel nézett rám.

– Kati, kérlek… engedd meg, hogy segítsek – mondta halkan. – Tudom, hogy Dániel megbocsáthatatlanul viselkedett. De Lili az én unokám is. Nem akarom elveszíteni őt… és téged sem.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam, és beengedtem.

Innentől kezdve Ilona néni minden nap átjött. Hozott levest, sütit, segített Lilivel játszani vagy elvinni az óvodába. Néha csak leült mellém a konyhában, és hallgatta, ahogy sírok. Egyszer azt mondta:

– Tudod, Kati, én is elvesztettem valakit… az én fiamat. De nem akarom elveszíteni az unokámat is.

Aztán jött a levél: Dániel ügyvédje keresett meg minket. Azt akarta, hogy Lilit nála helyezzék el – annak ellenére, hogy hónapok óta nem látta a lányát. Az ügyvéd rideg szavai még most is visszhangzanak bennem: „A gyermek érdeke azt kívánja…”

Ilona néni ekkor teljesen mellém állt. Együtt mentünk el a gyámhivatalba, együtt beszéltünk az ügyvédemmel. Ő volt az, aki tanúskodott mellettem: elmondta, mennyire szeretem Lilit, mennyit dolgozom érte, és hogy Dániel mennyire felelőtlen volt mindig is.

A tárgyalás napján remegő kézzel öleltem magamhoz Lilit a folyosón. Ilona néni megszorította a kezem.

– Nem vagy egyedül – suttogta.

A bíróságon Dániel magabiztosan mosolygott rám. Próbált meggyőzni mindenkit arról, hogy ő jobb szülő lenne. De amikor Ilona néni tanúskodott ellenében… láttam Dániel arcán a döbbenetet.

– A fiamat szeretem – mondta Ilona néni a bírónak –, de most Kati és Lili mellett állok. Mert ők azok, akik valóban családot jelentenek nekem.

A bíróság végül nekem ítélte Lilit. Amikor kiléptünk az épületből, Ilona néni átölelt minket.

– Most már minden rendben lesz – mondta halkan.

De nem lett minden rendben. Dániel időről időre felbukkant: egyszer pénzt követelt, máskor fenyegetőzött. Volt olyan este is, amikor részegen csengetett fel hozzánk. Félelemben éltem – de Ilona néni mindig ott volt mellettünk.

Egyik este Lili lázas lett. Pánikba estem: nem volt pénzem orvosra, a gyógyszertár már zárva volt. Felhívtam Ilona nénit.

– Ne aggódj, Kati! – mondta határozottan. – Most indulok!

Negyed óra múlva ott volt nálunk: hozott gyógyszert, teát főzött, egész éjjel virrasztott velünk.

Az évek során Ilona néni lett az anyám helyett anyám: ő tanította meg Lilit főzni, ő vitte el először moziba. Néha összevesztünk apróságokon – például azon, hogy mennyi édességet ehet Lili –, de mindig kibékültünk.

Egy nap azonban Ilona néni rosszul lett: kórházba került. Ott ültem az ágya mellett, fogtam a kezét.

– Kati… ne haragudj rám azért, amit Dániel tett – suttogta fáradtan.

– Soha nem haragudtam rád – válaszoltam könnyeimmel küszködve. – Te vagy az igazi családom.

Ilona néni lassan felépült – de mindketten tudtuk: semmi sem tart örökké.

Most itt ülök a konyhában, Lili már kamaszodik. Néha eszembe jut: mi lett volna velünk Ilona néni nélkül? Vajon hányan vannak még olyanok Magyarországon, akiknek csak egyetlen ember nyújt segítő kezet? És vajon miért olyan nehéz elfogadni azt a szeretetet, ami nem vér szerinti kötelékből fakad?

„Te mit tennél a helyemben? Meg tudnál bízni valakiben újra azok után, amin keresztülmentél?”