Amikor valaki nem szeret: Életem Gáborral és a figyelmen kívül hagyott jelek

– Miért nem tudsz egyszer végighallgatni anélkül, hogy a telefonodat nyomkodnád? – csattantam fel, miközben Gábor a kanapén ült, és a képernyőt bámulta. Az ujjai gyorsan pörögtek a Facebook-hírcsatornán, mintha én ott sem lennék. A szobában fojtogató volt a csend, csak a telefon halk pittyegése törte meg.

Azt hiszem, már akkor tudtam, hogy valami végleg elromlott köztünk. De mégis maradtam. Maradtam, mert azt hittem, majd változik. Hogy majd egyszer rám néz úgy, mint régen, amikor még minden új és izgalmas volt. De Gábor csak egyre távolabb került tőlem, mintha egy láthatatlan fal nőtt volna közénk.

Az első jelek aprók voltak. Egy elfelejtett évforduló, egy elmaradt ölelés. Aztán jöttek a nagyobbak: a közös vacsorák helyett hideg szendvics a hűtőben, a hosszú beszélgetések helyett csak rövid, fáradt válaszok. Egy idő után már csak a gyerekek miatt beszéltünk egymással – vagy ha muszáj volt megbeszélni valamit a számlákról.

A családunk sem segített. Anyósom, Ilona néni mindig azt mondogatta: „Juditkám, egy férfi ilyen. Dolgozik, fáradt, ne várj tőle túl sokat!” Az anyám viszont minden alkalommal sírva fakadt: „Miért nem hagyod ott? Megérdemelnél valakit, aki igazán szeret!”

De én nem akartam kudarcot vallani. Nem akartam elismerni, hogy rosszul választottam. Hogy talán sosem szeretett igazán. Hogy talán csak én akartam hinni abban a mesében, amit gyerekkoromban annyiszor hallottam: hogy a szerelem mindent legyőz.

Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, megpróbáltam beszélgetni vele.
– Gábor, szerinted mi van velünk? – kérdeztem halkan.
– Semmi – felelte vállat vonva. – Csak fáradt vagyok.
– De már hónapok óta ilyen vagy…
– Ne kezdjük megint! – vágott közbe ingerülten. – Nem lehet mindig minden tökéletes.

A könnyeimet visszanyelve bementem a fürdőszobába. A tükörben egy idegen nézett vissza rám: karikás szemekkel, fáradt arccal. Hol tűnt el az a lány, aki annyira hitt abban, hogy boldog lesz?

A barátnőim próbáltak segíteni. Zsuzsi egyszer azt mondta: „Judit, te mindig mindent magadra veszel. Nem te vagy a hibás!” De én mégis magamat okoltam. Talán túl sokat vártam el tőle? Talán túl érzékeny vagyok?

Aztán jöttek az igazi törések. Egy karácsonyi vacsora után Gábor egyszerűen felállt az asztaltól és bement a dolgozószobába. A gyerekek értetlenül néztek rám: „Apa miért nem velünk van?” Nem tudtam mit mondani nekik.

Egyre többször kaptam magam azon, hogy irigykedve nézem azokat a párokat az utcán, akik kézen fogva sétálnak vagy nevetve beszélgetnek egymással. Vajon ők tényleg boldogok? Vagy csak jobban tudják elrejteni a fájdalmukat?

A legnehezebb az volt, amikor rájöttem: már nem is haragszom Gáborra. Csak üres vagyok mellette. Mint egy szellem egy idegen házban.

Egy este aztán minden kirobbant belőlem.
– Mondd meg őszintén: szeretsz még engem? – kérdeztem remegő hangon.
Gábor sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:
– Nem tudom.
Ez volt az utolsó csepp.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggelre eldöntöttem: elég volt. Nem maradhatok tovább egy olyan ember mellett, aki nem szeret – vagy legalábbis nem tudja kimondani.

A válás nehéz volt. A család egyik fele engem hibáztatott („Biztos túl sokat követeltél!”), a másik Gábort („Minek nősült meg, ha nem tud szeretni?”). A gyerekek csendben szenvedtek – próbáltam mindent megtenni értük, de tudtam, hogy ők is érzik az űrt.

Most, évekkel később is gyakran eszembe jutnak azok az apró jelek, amiket figyelmen kívül hagytam: amikor sosem kérdezte meg, hogy vagyok; amikor sosem dicsérte meg az új ruhámat; amikor sosem ölelt meg csak úgy, ok nélkül.

Ma már tudom: nem lehet senkit rávenni arra, hogy szeressen. És nem szabad éveket elvesztegetni abban a reményben, hogy majd egyszer minden jobb lesz.

De vajon hányan élnek még mindig ebben az illúzióban? Hányan várják azt a pillanatot, amikor végre valaki igazán szereti őket? És vajon én újra mernék-e hinni valakinek?