Amikor Senki Sem Jön: Egy Elfeledett Testvér Története

– Nem megyek – suttogtam magam elé, miközben a telefonom kijelzőjén újra és újra felvillant az üzenet: „Holnap 10-kor el lehet vinni Gábort a neurológiáról.” A konyhaasztalnál ültem, a régi, repedezett linóleum alatt minden lélegzetvételem visszhangzott. Anyám fényképe ott lógott a falon, mintha ő is engem figyelne, várva, hogy végre döntsek.

A bátyám, Gábor, mindig is különc volt. Gyerekkorunkban együtt fociztunk a panelház udvarán, de aztán valami eltört köztünk. Apánk elhagyott minket, anyánk pedig egyedül próbált mindent összetartani. Gábor tizenhat évesen kezdett kimaradni az iskolából, aztán jöttek a rossz társaságok, a balhék, végül az alkohol. Én próbáltam tanulni, kitörni ebből az egészből – de mindig visszahúzott a család súlya.

Aztán jött az a nap, amikor Gábor részegen betörte a szomszéd ablakát. Anyánk sírt, én kiabáltam vele: – Miért csinálod ezt velünk? Miért nem tudsz egyszer normális lenni? – Ő csak rám nézett üres tekintettel, mintha már rég feladta volna.

Azóta alig beszéltünk. Anyánk halála után végképp megszakadt minden. Évekig nem hallottam felőle, csak néha jött egy-egy hír: Gábor kórházban van, Gábor elvesztette a munkáját, Gábor megint bajba került. Mindig azt mondtam magamnak: nem az én dolgom. De most itt volt ez az üzenet.

Aznap este hosszan ültem a sötétben. A lakás csendje szinte fojtogató volt. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor anyánk aggódva várta haza Gábort. – Egyszer majd megváltozik – mondogatta mindig. De sosem változott semmi.

Másnap reggel remegő kézzel főztem kávét. A telefonomon újabb üzenet: „Kérem, jelezze vissza, ki jön Gáborért.” A nevem ott szerepelt a kapcsolattartók között – más már nem maradt.

A villamoson ülve bámultam ki az ablakon. Az emberek arca közömbös volt, mindenki sietett valahová. Vajon hányan cipelik magukkal ugyanazt a terhet? Hányan próbálnak megfelelni egy családnak, amely már rég széthullott?

A kórház folyosója hideg és idegen volt. Az ápolónő rám mosolygott: – Maga jött Gáborért? – Igen – válaszoltam halkan.

Gábor egyedül ült az ágyon, beesett arccal, szemében valami furcsa fény csillogott. – Szia, András – mondta rekedten. – Nem gondoltam volna, hogy eljössz.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, mint egy idegen. Végül leültem mellé.

– Miért csináltad ezt magaddal? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Talán mert senki sem törődött velem igazán.

– Ez nem igaz! Anyánk mindent megtett érted! Én is próbáltam…

– Próbáltál? – nézett rám keserűen. – Te mindig csak el akartál menekülni ebből az egészből. Soha nem voltál ott igazán.

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Talán igaza volt. Mindig csak menekültem: először az iskolába, aztán a munkába, végül ebbe az üres lakásba.

– Most itt vagyok – mondtam végül. – Nem tudom, hogy mi lesz ezután. De nem akarom többé azt érezni, hogy mindent elvesztettünk.

Gábor lehajtotta a fejét. Hosszú percekig csak ültünk csendben.

– Sajnálom – suttogta végül. – Sajnálom mindazt, amit tettem.

Hazafelé menet csendben ült mellettem az autóban. Néha rápillantottam: mintha újra azt a kisfiút látnám benne, aki régen hozzám bújt viharos éjszakákon.

Otthon leültünk az asztalhoz. Két bögre tea gőzölgött előttünk.

– Mit fogsz most csinálni? – kérdeztem tőle óvatosan.

– Nem tudom – felelte őszintén. – Talán újrakezdem valahol… ha hagyod.

Sokáig beszélgettünk azon az estén. Először évek óta úgy éreztem: talán van még remény.

De vajon elég-e a megbocsátás ahhoz, hogy újra testvérek legyünk? Vagy vannak sebek, amelyek sosem gyógyulnak be igazán?