„Végre magamért élek” – Egy magyar anya drámai útja a szabadságig

– Katalin néni! Maga megbolondult? – csattant fel a hang a bolt előtt, ahogy a friss kiflivel a kezemben kiléptem a reggeli napfénybe. A falu közepén, mindenki szeme láttára, a szomszédasszony, Ilonka állt ott, karba tett kézzel, fejcsóválva. – Hajnali négykor jött haza taxival, aztán még énekelt is az udvaron! Mit gondolnak majd az emberek?

Egy pillanatra megálltam. A szívem hevesen vert – nem a szégyentől, hanem valami furcsa, újfajta örömtől. – Ilonka, maga sosem próbált még hajnalban táncolni? – kérdeztem vissza mosolyogva.

– Katalin! Maga ötven múlt! Az unokája is lehetne már! – suttogta oda, de úgy, hogy mindenki hallja.

Azt hiszem, ekkor kezdődött igazán. Aznap reggel, amikor már nem akartam megfelelni senkinek.

Tudják, harminc évig voltam feleség. Feleség, anya, háziasszony, mindenki szolgálója. Főztem, mostam, takarítottam, szerveztem a családi ünnepeket, és közben csendben tűrtem a férjem hűtlenségét. Mert „az asszonynak tűrni kell”, „a családért mindent”, „a gyerekek miatt”.

Aztán egy nap hazajött Laci – a férjem –, és azt mondta: „Kati, ne haragudj, de van valakim.” Nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak álltam ott a konyhában a fazék mellett, és azt éreztem: vége. Nem csak a házasságnak – annak az életnek is, amit addig éltem.

A lányom, Zsófi persze kiborult. – Anya! Most mit csinálsz? Hogy fogod ezt túlélni? Hogy fogunk kinézni a faluban? – kérdezte sírva.

– Zsófi, én nem akarok többé csak túlélni. Élni akarok – mondtam neki akkor először.

A válás gyorsan ment. Laci elköltözött az új nőhöz. A falu összesúgott mögöttem. A templomban már nem ültek mellém az asszonyok. A boltban mindenki engem nézett.

De valami történt velem. Mintha lekerült volna rólam egy óriási súly. Először csak csendben ültem esténként a kanapén, hallgattam a régi slágereket. Aztán egy este felhívtam Marikát – régi barátnőm –, hogy menjünk el táncolni Szolnokra.

– Te megőrültél? – kérdezte Marika nevetve. – Mit szólnak majd?

– Már nem érdekel – feleltem. És tényleg nem érdekelt.

Az első este furcsa volt. A bárban fiatalok és idősebbek vegyesen voltak. Egy pohár bor után már nevettünk, táncoltunk. Egy férfi – Gábor – meghívott egy lassú táncra. Nem történt semmi különös, csak táncoltunk. De én újra nőnek éreztem magam.

Másnap reggel Zsófi hívott.

– Anya! Ilonka néni azt mondta, hajnalban jöttél haza! Mit művelsz?

– Táncoltam, Zsófi.

– De hát ez… ciki! Mindenki rólad beszél!

– Hadd beszéljenek.

Zsófi sírt. – Anya… én nem tudom ezt elfogadni. Nekem most kellene példát mutatnod! Én is anya leszek hamarosan…

– És azt akarod, hogy azt mutassam: mindent el kell tűrni? Hogy egy nőnek nincs joga boldognak lenni ötven felett?

– De hát… mit mondjak majd az anyósomnak? Hogy az anyám bulizik?

– Mondd azt, hogy az anyád végre él.

Ezután hetekig alig beszéltünk. Zsófi megsértődött, a falu tovább suttogott. A testvérem is rám szólt: – Kati, gondolj már bele! Mit akarsz bizonyítani?

De én nem akartam bizonyítani semmit. Csak élni akartam végre magamért.

Elkezdtem tornázni reggelente a Tisza-parton. Vettem magamnak egy piros kabátot – az első ruhadarab volt évek óta, amit nem másoknak vettem fel, hanem magamnak tetszett benne a tükörképem.

Egyik este Marikával beültünk egy kávézóba Szolnokon. Ott volt Gábor is.

– Kati, te teljesen kivirultál! – mondta Marika.

– Mert végre nem félek attól, hogy mit gondolnak mások.

Gábor rám mosolygott: – Tudod, mennyien irigyelnek téged? Hogy mersz élni?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg irigyelnek? Vagy inkább félnek attól, hogy ők sosem mertek így élni?

Egy hónap múlva Zsófi beállított hozzám.

– Anya… beszélnünk kell.

Leültünk a konyhában. Ő sírt.

– Félek… Félek attól, hogy elveszítelek. Hogy már nem vagy ugyanaz az anya…

Megfogtam a kezét.

– Zsófi… mindig az anyád maradok. De most először vagyok önmagam is.

– De mi lesz velem? Mi lesz velünk?

– Az lesz veletek is, amit ti választotok magatoknak. Én nem akarom többé azt mutatni neked: csak másokért érdemes élni.

Hosszú csend volt köztünk. Aztán Zsófi megszorította a kezemet.

– Talán igazad van… Talán nekem is ki kellene próbálnom valamit magamért…

Azóta lassan javul köztünk minden. A falu még mindig összesúg mögöttem – de már nem érdekel. Néha még mindig megállít Ilonka néni:

– Katalin! Maga tényleg nem szégyelli magát?

És én csak mosolygok:

– Nem bizony!

Múlt héten Zsófi felhívott:

– Anya… elmegyünk együtt moziba? Rég volt ilyen programunk…

Elmentünk. Nevetett velem, mint régen. Utána megölelt:

– Köszönöm… hogy mersz más lenni.

Most itt ülök a verandán egy pohár borral és hallgatom a tücsköket. Néha még fáj a múlt – de már nem félek tőle.

Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, ahogy én éltem harminc évig? És vajon hányan merik kimondani: „Elég volt!”? Ti mit gondoltok: lehet-e ötven felett újrakezdeni? Szabad-e egy anyának önmagáért élni?