Testvéri kötelékek: Halina és Mária története

– Mária, miért most? Miért pont most jössz vissza? – szinte kiáltottam magamban, miközben a konyhában álltam, és remegő kézzel törölgettem a már amúgy is tiszta poharakat. Az ablakon túl a júniusi eső verte a muskátlikat, bent pedig fojtogató csend ült a házon. A férjem, Laci már hajnalban elment dolgozni a szomszéd faluba, én pedig egyedül maradtam azzal a tudattal, hogy ma visszatér a húgom, akit három éve nem láttam.

A telefonhívása múlt héten még mindig visszhangzott a fejemben:
– Halina, jövő hétvégén hazamegyek. Látni akarom apát.
A hangja kemény volt, szinte idegen. Nem kérdezte, hogy nekem jó-e. Nem kérdezte, hogy bírom-e egyáltalán.

Azóta minden napom feszültségben telt. Apám állapota egyre romlott, az orvosok szerint már csak hónapjai lehetnek. Én ápoltam őt, én vittem ki a kertbe levegőzni, én cseréltem az ágyneműt hajnalban, amikor megint bepisilt. Mária Budapesten élt, menő ügyvédként, új barátjával, Gáborral. Én maradtam a családi házban, ahol minden sarokban ott lapult anyánk emléke – és a kimondatlan sérelmek.

Tíz óra volt. A kávé már kihűlt az asztalon, amikor meghallottam az autó hangját az udvaron. Szívem hevesen vert. Az ajtó nyílt, és Mária lépett be: elegáns nadrágkosztümben, magas sarkúban – mintha csak egy tárgyalásról jött volna.

– Szia, Halina – mondta halkan.
– Szia – feleltem, és próbáltam nem mutatni, mennyire összeszorul a torkom.

Levette a kabátját, felakasztotta anyánk régi fogasára. Egy pillanatig csak álltunk egymással szemben.
– Apa alszik még – törtem meg végül a csendet. – Kérsz kávét?
– Igen, köszönöm.

A konyhában ülve úgy éreztem magam, mintha idegennel lennék egy szobában. Mária az ablakon át nézte az esőt.
– Minden ugyanolyan itt – jegyezte meg halkan.
– Itt nem változik semmi – válaszoltam ridegen.

Hosszú percekig csak a kanál csörgése hallatszott. Annyi mindent akartam mondani: hogy mennyire fájt az egyedüllét, hogy mennyire haragszom rá, amiért mindent rám hagyott. De nem jött ki hang a torkomon.

Végül ő törte meg a csendet:
– Halina… Tudom, hogy haragszol rám. De nem tudtam itt maradni anya halála után. Fulladoztam ebben a házban…
– És szerinted nekem könnyű volt? – csattantam fel. – Szerinted én nem fulladoztam? De én nem menekültem el! Itt maradtam apával…
– Te mindig erősebb voltál nálam…
– Nem voltam! Csak nem volt más választásom!

A hangunk egyre emelkedett. Aztán hirtelen lépéseket hallottunk az emeletről: apánk lassan lebotorkált a lépcsőn.
– Lányok… Ne veszekedjetek már… – mondta fáradtan.
Mária odasietett hozzá, átölelte. Én csak álltam ott bénultan: három évig én voltam mellette minden reggel és este – most mégis Mária ölelése kellett neki leginkább?

Délután együtt sétáltunk ki a kertbe. Mária mesélt Budapestről, Gáborról, arról, hogy mennyire hiányzik neki az otthon íze és illata. Hallgattam őt, de közben csak azt éreztem: túl sok év telt el szó nélkül.

– Szeretnék gyakrabban hazajárni – mondta hirtelen. – Segíteni neked apával…
– Most? Amikor már mindegy? – kérdeztem keserűen.
– Tudom… Tudom, hogy elkéstem… De szeretném jóvátenni…

Este együtt vacsoráztunk hármasban. Apánk keze remegett, amikor kanalazta a levest. Mária segített neki megtörölni a száját – én pedig úgy éreztem magam, mint egy kívülálló saját családomban.

Éjjel alig aludtam valamit. Hallgattam Mária halk sírását a vendégszobából. Reggel fáradtan ültem le mellé a konyhaasztalhoz.
– Halina… Kérlek… Adj még egy esélyt! – nézett rám könnyes szemmel.
Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Amikor délben elindult vissza Budapestre, hosszú ideig ölelt magához.
– Köszönöm… Sajnálom…
Az ablakból néztem utána. A kertben még mindig esett az eső.

Most itt ülök egyedül ebben az üres házban és csak azt kérdezem magamtól: tényleg képes vagyok megbocsátani? Vagy örökre elveszett köztünk minden? Ti mit tennétek az én helyemben?