„Anyám, miért nem tudsz örülni a boldogságomnak?” – Egy anya harca a fia választásával
– Nem fogom engedni, Gergő! – kiáltottam rá a fiamra azon a szürke novemberi estén, amikor először hozta szóba, hogy el akarja venni Annát. A hangom visszhangzott a kis zuglói lakásban, mintha minden fal engem vádolna. Gergő csak állt ott, a kabátját szorongatta, és a szemeiben valami megtört.
– Anya, kérlek… – kezdte halkan, de nem hagytam szóhoz jutni.
– Nem érted? Nem illik hozzád! Nem ilyen menyet képzeltem el neked! – A hangom remegett, de nem a haragtól, hanem attól a félelemtől, hogy elveszítem őt.
Gergő 28 éves volt akkor. Mindig is jó fiú volt: szorgalmas, udvarias, sosem adott okot panaszra. Az apja halála óta csak mi ketten voltunk egymásnak. Mindent megtettem érte – legalábbis azt hittem. Amikor először bemutatta Annát, már akkor éreztem valami furcsát. Anna csendes volt, visszahúzódó, és valahogy sosem tudtam vele beszélgetni. Nem volt közös témánk, és mindig úgy éreztem, mintha falat húzna maga köré.
A családi ebédeken Anna csak piszkálta az ételt, alig szólt hozzánk. Anyám – Gergő nagymamája – is megjegyezte egyszer: „Ez a lány olyan, mint egy árnyék.” Én csak bólintottam. Aztán egyre többször kaptam magam azon, hogy keresem benne a hibát: miért nem segít a konyhában? Miért nem kérdez semmit? Miért nem nevet a vicceimen?
Aztán jött az eljegyzés híre. Gergő boldogan újságolta: „Anya, megkértem Anna kezét!” Én csak álltam ott, és éreztem, ahogy valami összeszorul bennem. Nem tudtam örülni. Csak az járt a fejemben: elveszítem a fiamat.
Azóta minden megváltozott. A családi vasárnapok elmaradtak. Gergő egyre ritkábban jött haza. Ha mégis eljött, Anna nélkül tette – vagy ha vele jött, mindketten feszültek voltak. Egyik este Gergő felhívott.
– Anya, beszélnünk kellene. Nem akarom, hogy így legyen köztünk…
– Akkor ne vedd el! – vágtam rá dühösen.
– De én szeretem Annát! – kiáltotta vissza.
A szívem majd megszakadt. Hogy lehet az, hogy én, aki mindent megtettem érte, most vagyok az akadálya a boldogságának?
A testvérem, Éva próbált nyugtatni:
– Zsuzsa, engedd el! A gyereked felnőtt. Ha szereti azt a lányt, neked is el kell fogadnod.
De én nem tudtam elengedni. Úgy éreztem, Anna elvette tőlem Gergőt. Minden este azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudok örülni annak, hogy a fiam boldog?
Aztán egy nap Gergő nem jött haza karácsonykor sem. Egyedül ültem a feldíszített fa alatt, és csak néztem a régi fényképeket: Gergő kisfiúként az apjával hóembert épít; Gergő az első iskolanapján; Gergő velem a Balatonon. Most pedig… egyedül vagyok.
Az ünnepek után Gergő mégis felhívott.
– Anya, beszéljünk végre őszintén! – mondta határozottan.
Leültünk egy kávézóban. Őszinte voltam:
– Félek attól, hogy elveszítelek. Félek attól is, hogy Anna miatt már sosem lesz olyan köztünk minden, mint régen.
Gergő hosszan nézett rám.
– Anya… Anna depressziós volt éveken át. Azért ilyen visszahúzódó. De mellettem kezdett újra bízni magában és az emberekben. Szeretném, ha te is megismernéd őt igazán.
Megdöbbentem. Soha nem gondoltam volna erre. Csak magamra figyeltem eddig – arra, hogy nekem mennyire fáj ez az egész. Eszembe sem jutott belegondolni abba, hogy Annának milyen lehetett.
Azóta próbálok változni. Meghívtam Annát egy teára – csak ketten voltunk. Elmesélte nekem az életét: az apja alkoholista volt, az anyja korán meghalt. Egyedül nőtt fel egy vidéki kisvárosban. Megértettem végre: nem ellenem van zárkózott, hanem mert így védekezik a világ ellen.
Most már tudom: ha szeretem a fiamat, el kell fogadnom azt is, akit ő választott maga mellé. Nem könnyű – minden nap harcolok magammal. De már nem akarom elveszíteni őt.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon hány anya jár ugyanebben a cipőben? Hányan érzik úgy, hogy elveszítik a gyermeküket egy házasság miatt? És vajon képesek vagyunk-e igazán elfogadni azt, akit ők választanak?