Egy pulóver ára – Egy nagymama vallomása az ajándékozásról és családi elvárásokról

– Ez most komoly, mama? – kérdezte Dóra, az unokám felesége, miközben kibontotta a csomagot. Az arca egy pillanatra megfagyott, majd gyorsan visszavette a mosolyt, de én már láttam mindent. A szobában csend lett, csak a tévé halk zümmögése töltötte ki a teret. A kezem remegett, ahogy a teáscsészét szorongattam.

Nem tudtam mit mondani. A pulóvert magam kötöttem, hetekig dolgoztam rajta esténként, miközben a régi rádióból szóltak a hírek. A nyugdíjam nem sok, minden hónapban számolgatnom kell, hogy kijövök-e belőle. A gyógyszerek, a rezsi, az élelmiszer – ezek mind elsőbbséget élveznek. De Dóra születésnapja közeledett, és úgy éreztem, nem jöhetek üres kézzel.

– Nagyon szép… – mondta végül Dóra halkan, de a hangjában ott bujkált valami, amitől összeszorult a szívem. Az unokám, Gergő, zavartan nézett rám, majd Dórára. A lányom, Ágnes is ott ült az asztalnál, és próbált menteni a helyzeten.

– Mama rengeteget dolgozott vele – szólt közbe Ágnes. – Nézd meg, milyen szép minta!

Dóra csak bólintott, de már a telefonját nyomkodta. Gergő odahajolt hozzá, suttogtak valamit egymásnak. Éreztem, hogy felesleges vagyok ebben a pillanatban.

Hazafelé menet a villamoson azon gondolkodtam, hol rontottam el. Talán tényleg idejétmúlt dolog kézzel kötött pulóvert ajándékozni? A boltban vett parfüm vagy egy drága táska jobban megfelelt volna? De miből? A nyugdíjam alig elég a hónap végéig. Néha még magamnak sem veszek új ruhát, csak javítgatom a régieket.

Másnap reggel Ágnes hívott.

– Mama, ne vedd magadra Dóra reakcióját – mondta óvatosan. – Tudod, ő más környezetből jött. Náluk mindenki mindig új dolgokat vesz…

– De hát én is szerettem volna valami szépet adni neki – suttogtam.

– Tudom. És Gergő is tudja. Csak… hát, ők másképp nőttek fel.

Letettem a telefont és sokáig ültem az ablak előtt. Az utcán emberek siettek munkába, gyerekek futottak az iskolába. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint aki már nem tartozik ide.

A következő héten Gergő beugrott hozzám.

– Mama, ne haragudj Dórára – mondta halkan. – Csak… tudod, ő megszokta, hogy mindenből a legújabb kell neki. De én értékelem azt a pulóvert. Sőt… – elmosolyodott – emlékszel, gyerekkoromban is mindig te kötötted nekem a sapkákat?

Elmosolyodtam.

– Emlékszem. Akkor még örültél neki.

– Most is örülnék – mondta Gergő komolyan. – Csak… most mindenki mást vár el tőlünk. Dóra anyukája például minden évben elviszi őket wellness-hétvégére születésnapkor…

Sóhajtottam. Vajon tényleg ennyit változott a világ? Régen egy kézzel készített ajándék volt az igazi kincs. Most meg mintha csak az számítana, mennyit költünk egymásra.

A következő családi ebéd előtt sokat gondolkodtam azon, menjek-e egyáltalán. Végül mégis elmentem. Dóra udvarias volt, de távolságtartó. Az asztalnál szóba került az ajándékozás.

– Nálunk mindig megbeszéljük előre, ki mit szeretne kapni – mondta Dóra anyja, Ildikó. – Így nincs csalódás.

– Régen meglepetés volt az ajándék – jegyeztem meg halkan.

– Régen más volt minden – vágott vissza Ildikó mosolyogva.

A többiek nevettek, de én csak ültem csendben. Vajon tényleg velem van a baj? Vagy csak nem tudok lépést tartani az időkkel?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám régi történetei a háborúról, amikor egy darab csokoládé volt a legnagyobb ajándék karácsonykor. Most pedig mintha semmi sem lenne elég jó.

Másnap reggel Gergő üzenetet küldött: „Mama, ne aggódj! Én mindig szeretni fogom a pulóvereidet.”

Elmosolyodtam, de valami mégis fájt belül. Vajon tényleg csak ennyi lenne? Hogy az idősek ajándékai már nem érnek semmit ebben a világban?

Talán túl érzékeny vagyok. Talán csak szeretném érezni, hogy még fontos vagyok valakinek. Hogy amit adok, annak van értéke.

Ti mit gondoltok? Tényleg csak a pénz számít ma már egy családban? Vagy van még helye az egyszerűségnek és az őszinte szeretetnek?