Második esély a boldogságra: Amikor a lányom nem hisz az örömömben

– Anya, kérlek, ne légy naiv! – Zsuzsa hangja remegett az idegességtől, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kávé kihűlt a csészéjében, de egyikünk sem törődött vele. – Nem érted? Nem ismered ezt a férfit igazán!

A szívem összeszorult. Már megint ugyanaz a vita. Mióta bemutattam neki Andrást, mintha minden beszélgetésünk erről szólna. Pedig ötvenhét évesen azt hittem, már nem kell magyarázkodnom senkinek a döntéseim miatt – főleg nem a saját lányomnak.

– Zsuzsa, kérlek, próbáld megérteni… – kezdtem halkan, de ő közbevágott.

– Mit kellene megértenem? Hogy egy vadidegen férfi hirtelen megjelenik az életedben, és te mindent feladsz érte? Anyu, te mindig óvatos voltál! Miért most lettél ilyen könnyelmű?

Nem tudtam válaszolni. Talán tényleg könnyelmű vagyok? Vagy csak végre merek élni? Amióta eltemettem az apját, tíz éve csak a munkámnak és neki éltem. Azt hittem, ennyi az élet. Aztán jött András: egy kedves, figyelmes férfi, aki nemcsak meghallgatott, de értett is. Aki mellett újra nőnek érezhettem magam.

De Zsuzsa nem látta ezt. Ő csak azt látta, hogy valaki el akar venni tőle. Vagy talán attól félt, hogy én változom meg? Hogy már nem csak az ő anyja vagyok?

– Nézd, tudom, hogy aggódsz értem – mondtam végül. – De András nem olyan ember, amilyennek gondolod. Már hónapok óta ismerem. Soha nem kért tőlem semmit.

– Még! – vágott vissza Zsuzsa. – Majd meglátod! Előbb-utóbb pénzt fog kérni, vagy valami bajba kever!

Fájdalmasan elmosolyodtam. Vajon tényleg ennyire naiv lennék? Vagy csak Zsuzsa nem tudja elengedni azt a képet rólam, amit eddig ismert?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. András halkan szuszogott mellettem – ő már rég elaludt. Néztem az arcát a félhomályban, és próbáltam eldönteni: vajon tényleg megbízhatok benne? Vagy csak menekülök a magány elől?

Másnap reggel András friss kávéval ébresztett.

– Rosszul aludtál? – kérdezte aggódva.

– Csak sokat gondolkodtam – feleltem.

– Zsuzsa miatt?

Bólintottam. András leült mellém az ágy szélére.

– Szeretem látni, hogy törődsz vele. De ne hagyd, hogy mások félelmei elvegyék tőled a boldogságot.

A szavai jól estek, de mégis ott motoszkált bennem a kétely. Mi van, ha Zsuzsának igaza van?

A következő hetekben minden találkozásunk feszültté vált. Zsuzsa egyre ritkábban jött át hozzám, és amikor mégis, csak fagyos udvariassággal beszélt Andráshoz. Egy alkalommal hallottam, ahogy telefonon beszél valakivel:

– Nem tudom mit csináljak… Anyu teljesen elvesztette a fejét… Igen, szerintem is gyanús ez az egész… Nem akarom elveszíteni őt…

A szívem összeszorult. Vajon tényleg elveszítem a lányomat? Egy férfi miatt?

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám. Az arca sápadt volt, a szemei karikásak.

– Anya, beszélnünk kell – mondta halkan.

Leültünk egymással szemben.

– Megnéztem Andrást az interneten – kezdte remegő hangon. – Nincs róla semmi rossz… De ez még nem jelent semmit! Csak… félek érted.

Megfogtam a kezét.

– Tudom, hogy félsz. Én is félek. De nem akarok többé csak fél életet élni. Megérdemlem, hogy boldog legyek – mondtam könnyes szemmel.

Zsuzsa is sírni kezdett.

– Félek attól, hogy ha csalódni fogsz, akkor teljesen összetörsz… És én nem tudlak majd megvédeni.

Átöleltem őt.

– Nem kell megvédened. Már felnőtt vagyok. És ha hibázom is… legalább megpróbáltam élni.

Aznap este először éreztem úgy: talán egyszer majd elfogadja Andrást. Talán egyszer majd újra család lehetünk – másképp, mint eddig.

De addig is minden nap harcolnom kell magamért. A boldogságomért. És azért is, hogy ne veszítsem el azt a lányt sem, akit annyira szeretek.

Vajon lehet egyszerre önmagunkat választani és közben megtartani azt is, akit mindennél jobban szeretünk? Ti mit tennétek a helyemben?