A lakás, ami szétszakította a családomat: Egy anya vallomása szeretetről, kapzsiságról és határokról
– Nem teheted ezt velem, anya! Ez az én lakásom! – ordította Gábor, a fiam, miközben a nappali közepén állt, szinte remegett a dühtől. Mögötte Dóra, a menye, összefont karral, szúrós tekintettel nézett rám. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az otthonom lesz a háború színtere.
Minden két évvel ezelőtt kezdődött. Akkor döntöttem úgy, hogy a XIII. kerületi panel lakást Gábor nevére íratom. Özvegy vagyok már tíz éve, és Gábor az egyetlen gyermekem. Ebben a lakásban nőtt fel, itt gyógyítottam ki minden betegségéből, itt ünnepeltük minden születésnapját. A férjem, László halála után csak ketten maradtunk. Azt hittem, ha mindent neki adok, biztonságban tudhatom őt.
Aztán megismerte Dórát. Először örültem: végre boldog, van valakije. Dóra kedves volt, mosolygós, de hamar feltűnt, hogy mindenben ő dönt. Új függönyök kerültek fel anélkül, hogy megkérdeztek volna. Egyik este Dóra odajött hozzám a konyhába:
– Margit néni, nem gondolta még, hogy elköltözik? Tudja, Gáborral szeretnénk egy kis magánéletet. Ott van a nővére vidéken…
Megfagyott bennem a szó. – Ez az otthonom – válaszoltam halkan.
– Persze – mosolygott rám műmosollyal –, de Gábornak is jár egy kis nyugalom.
Gábor ilyenkor mindig hallgatott. Egyre inkább eltűnt belőle az a fiú, akit én neveltem. Egyre többször éreztem magam feleslegesnek.
Aztán egy nap Gábor papírokkal állított haza.
– Anya… kérlek… írd alá. Dóra terhes. Biztonság kell a gyereknek.
Aláírtam. Azt hittem, így lesz jó mindenkinek.
Amikor megszületett az unokám, Lili, reméltem, hogy minden jobb lesz. De Dóra egyre ridegebb lett velem. Mindenbe belekötött: hogyan főzök, hogyan beszélek Lilivel, még abba is belekötött, ha elöl hagytam a papucsomat.
Egyik délután Lilit hintáztattam a nappaliban.
– Margit néni! Lili nem ehet ennyi csokit! – szólt rám Dóra élesen.
Gábor csak ült az asztalnál és hallgatott.
Egyre inkább vendégnek éreztem magam a saját lakásomban. A szomszédasszonyom, Marika néni egyszer félrehívott:
– Drága Margitkám, ha beszélgetni akarsz vagy csak sírni… gyere át hozzám.
Csak bólintottam és mentem tovább.
A végső döfést akkor kaptam, amikor Gábor és Dóra leültettek:
– Anya… talán tényleg jobb lenne, ha átköltöznél Irénhez vidékre. Nekünk is könnyebb lenne…
Nem tudott rám nézni közben. Összepakoltam pár ruhát és elmentem Irénhez Kecskemétre. Az első napokban csak sírtam. Irén ölelt át:
– Margit, nem te vagy a hibás! Ma már mások a fiatalok…
De én csak azt kérdeztem magamtól: hol rontottam el?
Hónapok teltek el így. Egy nap Gábor felhívott:
– Anya… Lili nagyon hiányzol neki… Gyere haza!
A szívem egyszerre dobbant örömtől és félelemtől.
Amikor beléptem a lakásba, Lili a nyakamba ugrott. De Dóra csak hidegen biccentett és behívta Gábort a konyhába.
Hallottam őket suttogni:
– Miért hívtad ide? Mondtam már, hogy nem kell ide az ő drámája!
– De Lili szereti… Nekem is hiányzik anya…
– Gábor! Válassz: vagy ő vagy én!
Ott álltam az előszobában és úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
Most itt ülök Irén nappalijában Kecskeméten és nézem az esőt az ablakon túl. Vajon hol rontottam el? Túl engedékeny voltam? Vagy egyszerűen csak túl sokat áldoztam fel magamból?
Talán ti megértitek a fájdalmamat vagy tanácsot tudtok adni: mit tegyen egy anya, ha már nincs otthona és családja sem úgy, ahogy azt megálmodta?
Tényleg mindent fel kell áldoznunk a gyerekeinkért? Hol húzódik a határ szeretet és önbecsülés között?