Az utolsó, aki megtudta: Egy anya vallomása a családi árulásról
– Anna néni, minden rendben? – kérdezte Zsuzsa, a szomszédasszony, miközben a lépcsőházban találkoztunk. A hangja óvatos volt, mintha tudna valamit, amit én nem.
– Persze, Zsuzsa, miért ne lenne? – próbáltam mosolyogni, de a szám sarka megremegett. A táskámban még ott lapult a friss kalács, amit Rékának sütöttem. A lányomnak. Aki mostanában egyre ritkábban hív fel.
A liftben egyedül maradtam a gondolataimmal. Réka mindig is csendes gyerek volt, de nekem ő volt mindenem. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor még csak három éves volt. Mindent megtettem érte: dupla műszakokat vállaltam a varrodában, hogy ne kelljen nélkülöznie semmit. Amikor felvették az egyetemre Budapestre, sírtam örömömben és félelmemben is – attól tartottam, elveszítem őt.
Azóta eltelt tíz év. Réka férjhez ment Gáborhoz, és bár örültem neki, mindig éreztem valami távolságot. Gábor családja – főleg az anyja, Ilona – mindig ott voltak körülötte. Ilona minden vasárnap hívta őket ebédre, sütött-főzött nekik, mintha csak az ő lánya lenne Réka. Én meg… én csak néha kaptam egy-egy telefont.
Aznap délután váratlanul csengett a telefonom. Réka volt az.
– Szia anya! – szólt bele sietősen. – Csak gyorsan hívok…
– Minden rendben? – kérdeztem aggódva.
– Persze, csak… majd beszélünk később, jó? Most mennem kell.
Letette. A szívem összeszorult. Valami nem stimmelt.
Este Zsuzsa újra átjött egy tál meleg levessel.
– Anna néni, hallottad? – kérdezte izgatottan. – Réka babát vár! Láttam Ilonát a boltban, már mindenkinek elmondta.
A kanál kiesett a kezemből. A világ megállt egy pillanatra. Hogyhogy én vagyok az utolsó, aki megtudja? Miért nem mondta el nekem? Miért Ilonát választotta helyettem?
Aznap éjjel nem aludtam. Felidéztem minden beszélgetésünket az elmúlt hónapokból. Volt jele annak, hogy terhes? Miért nem vettem észre? Vagy csak nem akarta megosztani velem?
Másnap reggel felhívtam Rékát.
– Szia anya – szólt bele fáradtan.
– Igaz? – kérdeztem remegő hangon. – Babát vársz?
Hosszú csend következett.
– Igen… – suttogta végül. – De ne haragudj, nem akartuk elkiabálni az elején.
– De Ilona már mindenkinek elmondta! – csattantam fel akaratlanul is.
– Anya… kérlek…
– Miért ő tudta meg előbb? Miért nem én? Én vagyok az anyád!
Rövid sírás hallatszott a vonal másik végén.
– Anya, nehéz volt… Ilona mindig itt van velünk, segít mindenben… te meg olyan messze vagy…
– Messze? Fél óra villamossal! – kiáltottam kétségbeesetten.
– Nem akartalak megbántani… csak… olyan sokat dolgozol mindig…
A beszélgetésünk sírásba és vádaskodásba fulladt. Letettük úgy, hogy egyikünk sem érezte jobban magát.
Hetekig nem beszéltünk. Közben Ilona Facebook-oldalán sorra jelentek meg a babavárós képek: Réka pocakja, Gábor mosolya, Ilona ölelése. Én pedig csak néztem a monitort és sírtam.
Anyák napján végül összeszedtem magam és elmentem hozzájuk. Az ajtót Gábor nyitotta ki zavartan.
– Szia Anna néni… hát… gyertek be.
Réka ott ült a kanapén, Ilona mellette simogatta a hátát.
– Anya… – kezdte Réka halkan.
– Csak azt szeretném tudni – mondtam remegő hangon –, hogy mit rontottam el? Miért nem lehetek része az életednek?
Ilona rám nézett szánakozva.
– Anna drága, ne haragudj Rékára! Olyan sokat dolgoztál mindig… talán csak féltek terhelni téged.
– Nem kell engem védeni! – szólt közbe Réka könnyekkel a szemében. – Anya, haragszom rád néha… mindig azt éreztem, hogy mindent nekem kell jól csinálnom, hogy ne okozzak csalódást… Ilonával könnyebb beszélni…
A szívem összetört. Mindig azt hittem, mindent jól csináltam. Hogy azzal teszek jót, ha dolgozom érte, ha mindent megadok neki. De közben talán sosem figyeltem rá igazán…
Aznap este csendben mentem haza. A kalácsot ott felejtettem náluk az asztalon.
Azóta próbálok változtatni. Kevesebbet dolgozom, többet hívom Rékát. Néha sikerül közelebb kerülnünk egymáshoz – máskor megint falakba ütközöm.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e még újrakezdeni egy anyának és lányának? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be teljesen?