Szégyen és szeretet harca: Harmincévesen még otthon, anyám árnyékában

– Már megint későn jöttél haza, Marta! – csattant fel anyám hangja, ahogy becsuktam mögöttem a bejárati ajtót. A konyhából áradó húsleves illata keveredett a feszültséggel, ami minden este ott lógott a levegőben. – Pál nem való hozzád, ezt te is tudod – folytatta, miközben a kanalat idegesen csapkodta a fazék szélén.

Nem válaszoltam rögtön. A torkomban gombóc nőtt, ahogy végignéztem rajta: az arca szigorú, de a szemeiben ott bujkált valami félelem. Vajon attól tart, hogy elveszíti az egyetlen lányát? Vagy csak attól fél, hogy nélküle nem boldogulok?

Harmincéves vagyok. Egy átlagos magyar panelház harmadik emeletén lakom a szüleimmel. A barátaim már rég elköltöztek, családot alapítottak, gyerekeket nevelnek. Én pedig minden reggel ugyanabban a konyhában iszom a kávémat anyámmal és apámmal. Néha úgy érzem, mintha megállt volna körülöttem az idő.

Pál más világot képvisel. Őszinte, kedves, kétkezi munkás, aki sosem szégyellte, hogy nincs diplomája. Azt mondja, velem akar élni, akár egy albérletben is, csak legyek mellette. De anyám szerint „egy rendes lány nem költözik össze egy férfival házasság előtt”, és „egy rendes férfi előbb bizonyítson”. Apám ritkán szól bele – inkább csak csendben ül a tévé előtt, néha rám néz, mintha bocsánatot kérne.

Az este folytatódik: anyám panaszkodik, hogy mennyi mindent feláldozott értem, hogy mennyit dolgozott azért, hogy nekem jobb legyen. – És most ezt akarod? Egy szerelőhöz menni feleségül? – kérdezi újra és újra.

– Anya, én szeretem Pált – mondom halkan. – És harmincéves vagyok. Nem akarok örökké itt maradni.

– Harmincévesen már rég családodnak kéne lennie! – vág vissza. – De nem így! Nem egy ilyen fiúval! Mi lesz veled, ha majd elhagy? Ha nem tud eltartani?

A szavak úgy csapódnak belém, mint a jégdarabok. Minden este ugyanaz a lemez. Néha már magam is elhiszem: talán tényleg nem vagyok elég jó. Talán tényleg szégyen harmincévesen még otthon lakni. A munkahelyemen is kerülöm a témát; amikor kolléganőim arról beszélnek, hogy milyen nehéz összeegyeztetni a gyereknevelést és a munkát, csak mosolygok és bólogatok.

Pál türelmes. – Ne hagyd magad! – mondja mindig. – Én itt vagyok neked. De érzem rajta is a feszültséget: néha már ő is kételkedik abban, hogy valaha is sikerülhet.

Egyik este Pál átjön hozzánk vacsorára. Anyám különösen kedves – legalábbis látszólag –, de minden mondata mögött ott bujkál az ítélkezés. – És mikor lesz előléptetésed? – kérdezi Páltól gúnyosan mosolyogva.

– Nem hiszem, hogy lesz – feleli Pál nyugodtan. – Szeretem a munkámat így is.

Anyám sóhajt egy nagyot, majd rám néz: – Látod? Nem törekszik semmire.

A vacsora után Pál csendben megfogja a kezemet az előszobában. – Nem akarom tovább ezt játszani – suttogja. – Vagy velem jössz most, vagy… nem tudom meddig bírom még.

Ott állok az ajtóban, egyik oldalon anyám szigorú tekintete, másikon Pál reménykedő szemei. A szívem majd’ megszakad.

Aznap éjjel alig alszom. Anyám hajnalban bejön a szobámba; leül az ágyam szélére.

– Én csak jót akarok neked – mondja halkan. – Tudod, mennyit szenvedtem apáddal… Nem akarom, hogy te is így járj.

– De anya… én nem te vagyok – suttogom vissza könnyes szemmel.

Másnap reggel összepakolom a legfontosabb dolgaimat egy bőröndbe. Apám némán figyel az ajtóból; amikor elmegyek mellette, megszorítja a kezemet.

– Vigyázz magadra, kislányom – mondja halkan.

Anyám nem búcsúzik el. Csak áll az ablakban és néz utánam.

Pál már vár lent az autóban. Amikor beszállok mellé, érzem: most kezdődik igazán az életem.

De vajon képes leszek-e valaha megbocsátani anyámnak? És vajon ő képes lesz-e elfogadni azt az utat, amit választottam? Ti mit tennétek a helyemben?