Nem gondoltam volna, hogy ez lesz életem legnagyobb hibája – Egy magyar anyós vallomása
– Nem! Nem fogom hagyni, hogy ez a lány tönkretegye a fiam életét! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A porcelán csésze megcsörrent, a teám kilöttyent az abroszra. A fiam, Gergő, csak némán állt az ajtóban, szemeiben düh és csalódás keveredett.
– Anya, kérlek… – kezdte halkan, de félbeszakítottam.
– Nem érdekel! Tudom, honnan jött! Tudom, milyen az a család! Az apja börtönben volt, az anyja meg… mindenki tudja a faluban! Nem akarom, hogy te is ebbe a mocsárba süllyedj!
Gergő ökölbe szorította a kezét. – Anya, én szeretem Dórát. És ha nem tudod elfogadni… akkor inkább elköltözöm.
A szívem összeszorult. Mindig is féltem attól, hogy egyszer elveszítem őt. Egyedül neveltem fel, miután az apja meghalt egy autóbalesetben. Mindenemet neki adtam: időt, szeretetet, energiát. És most egy idegen lány miatt fenyegetőzött azzal, hogy elhagy.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolataim csak körbe-körbe jártak: vajon tényleg olyan rossz ember Dóra? Vagy csak én félek attól, hogy már nincs szüksége rám?
Másnap Gergő hazahozta Dórát bemutatni. A lány csendesen lépett be a lakásba, szinte bocsánatkérően mosolygott. Hosszú barna haja copfba volt fogva, a kabátja kopottas volt, de tiszta. Kezet nyújtott.
– Jó napot kívánok, Halászné! Köszönöm, hogy fogadott.
A hangja halk volt, de határozott. Éreztem rajta a feszültséget – mintha minden mozdulatával azt kérdezné: „Elég jó vagyok-e?”
Az ebéd kínos csendben telt. Én csak röviden válaszoltam a kérdéseire, Gergő próbált oldani a hangulaton, de mindhiába. Dóra mindent megtett: segített teríteni, elmosogatott, még a kertbe is kiment gereblyézni. De én csak azt láttam benne: egy lányt, aki nem elég jó az én fiamhoz.
A következő hetekben Gergő egyre ritkábban jött haza. Egyik este felhívott:
– Anya… Dórával összeköltözünk. Szeretném, ha elfogadnád őt. Ha nem… akkor egy ideig nem kereslek.
A telefon kiesett a kezemből. Sírtam. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak.
A faluban mindenki beszélt rólunk. A boltban Marika néni odasúgta:
– Hát Halászné, hallom, a fiad összejött azzal a Dórával…
– Igen – feleltem ridegen –, de hát mindenki maga választja meg a sorsát.
Otthon üres lett a ház. A vasárnapok csendben teltek. Néha Gergő felhívott, de mindig sietett. Aztán egy nap megtudtam: Dóra terhes.
A hír villámcsapásként ért. Először dühös voltam – „Most már biztosan ráakaszkodott!” –, aztán kétségbeestem: „Mi lesz így Gergővel?”
Az unokám születése előtt egy héttel hirtelen rosszul lettem. A kórházban derült ki: tüdőgyulladásom van. Egyedül feküdtem a fehér falak között, amikor váratlanul Dóra jelent meg az ajtóban.
– Jó napot kívánok… hoztam egy kis húslevest – mondta zavartan.
Nem akartam elfogadni tőle semmit. De annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam tiltakozni. Leült mellém az ágyra.
– Tudom, hogy nem szereti, hogy itt vagyok… de Gergő aggódik magáért. És én is.
A hangja remegett. Láttam rajta: tényleg törődik velem. Aznap este ő maradt velem: vizet adott inni, betakart, beszélgetett velem – főleg magáról mesélt. Elmondta: az apja tényleg börtönben volt, de ő sosem akart olyan lenni. Az anyja meghalt rákban három éve. Egyedül maradt tizennyolc évesen.
– Tudja… nekem sosem volt igazi családom – mondta halkan –, de Gergő mellett végre úgy érzem: tartozom valahová.
A könnyeim kicsordultak. Hirtelen szégyelltem magam minden kimondott és kimondatlan szóért.
A következő napokban Dóra minden este bejött hozzám a kórházba. Hozott gyümölcsöt, újságot olvasott fel nekem, segített fürdeni. Gergő is gyakran bejött – néha együtt ültek az ágyamnál és nevettek valamin.
Egyik este Dóra megfogta a kezem.
– Halászné… én sosem akartam elvenni magától Gergőt. Csak szeretném boldoggá tenni.
A szívem összeszorult – de most már másképp: szeretettel és bűntudattal egyszerre.
Hazatérve lassan javult az állapotom. Gergőék meghívtak magukhoz vasárnap ebédre. A panelházban kis lakásuk volt Újpesten – szerényen berendezve, de tisztán és otthonosan.
Dóra főzött: húslevest és rántott húst krumplipürével – ahogy én szoktam régen Gergőnek. Az asztalon friss virág volt egy befőttesüvegben.
Ebéd után Dóra leült mellém a kanapéra.
– Szeretném, ha majd segítene nekem… nem tudok mindent jól csinálni anyaként – vallotta be pironkodva.
Akkor először éreztem: szükség van rám – de már nem úgy, mint régen. Hanem mint nagymamára és mint valakire, aki segíthet egy másik nőnek megtalálni önmagát.
Az unokám születése után minden megváltozott. Dóra gyakran hívott tanácsot kérni: „Mária néni, mit csináljak, ha sír a baba? Milyen teát adjak neki?” Együtt mentünk sétálni a parkba; néha csak ültünk a padon és hallgattuk egymást.
Egy este Gergő átjött hozzám egyedül.
– Anya… köszönöm – mondta halkan –, hogy elfogadtad Dórát. Sokkal könnyebb így minden.
Megsimogattam az arcát – mint gyerekkorában –, és csak annyit mondtam:
– Én kérek bocsánatot… amiért majdnem tönkretettem mindent.
Most már tudom: az előítéleteim majdnem elvették tőlem azt a családot, amire mindig is vágytam. Ha Dóra nem lett volna ilyen türelmes és emberséges… talán sosem látom meg az unokám első mosolyát.
Sokszor gondolkodom azon: hányan vagyunk még így Magyarországon? Hány családot szakítanak szét régi sérelmek vagy falusi pletykák? Miért olyan nehéz elengedni a félelmeinket és elfogadni azt, aki valóban szeret minket?
Talán mindannyiunknak szüksége lenne egy ilyen leckére…
Mit gondoltok? Ti is ítélkeztetek már valaki felett anélkül, hogy ismertétek volna igazán? Vajon mennyi boldogságot veszíthetünk így el?