Hajnali harangszó és a seprű nyoma – Egy utcaseprő fia vagyok

„Már megint elkéstél, Gergő!” – csattant fel a villamosvezető, miközben én lihegve rohantam át a kihalt utcán, kezemben a kopott seprűvel. A hajnali harangszó még visszhangzott a levegőben, de nekem már rég ébren kellett volna lennem. Az anyám köhögése egész éjjel nem hagyott aludni. A gyógyszereit is nekem kellett beadnom, mert amióta apám elment, minden rám szakadt.

A villamosmegállóban csak néhány hajléktalan húzta össze magát a padokon, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha nem látnám őket. De hogy is ne látnám? Gyerekkorom óta félek attól, hogy egyszer mi is így végezzük. Anyám mindig azt mondta: „Gergő, csak dolgozz becsülettel, és sose szégyelld, honnan jöttél.” De néha úgy érzem, ez nem elég.

A seprű nyele hideg volt a kezemben, ahogy nekiláttam a munkának. A por felkavarodott, beborította a cipőmet, és az arcomba csapott. A város még aludt, csak néhány ablakban pislákolt fény. Aztán egyszer csak meghallottam egy ismerős hangot:

– Gergő! – fordult felém Zsuzsa néni, az egyik szomszédunk. – Anyádat megint láttam tegnap az orvosnál. Hogy van?

– Nem jól – feleltem halkan. – Egyre rosszabbul bírja… De dolgoznom kell, különben nem lesz miből gyógyszert venni.

Zsuzsa néni megsimogatta a vállam. – Te jó fiú vagy. Apád büszke lenne rád.

De vajon tényleg büszke lenne? Apám mindig azt mondta, hogy tanuljak, ne legyek utcaseprő, mint ő. „Többre vagy képes, fiam!” – mondogatta esténként, amikor még együtt vacsoráztunk a konyhában. De amikor elvitte a szívroham, minden megváltozott. Azóta én tartom el anyámat, és minden fillért be kell osztanom.

A gimnáziumban is kinéznek. A többiek márkás ruhákban járnak, én meg mindig ugyanabban a kopott farmerban ülök az utolsó padban. Egyszer hallottam, ahogy az egyik osztálytársam, András odasúgja a barátjának:

– Nézd már, ott van Gergő, az utcaseprő fia! Biztos büdös is.

Elpirultam, de nem szóltam semmit. Mit is mondhattam volna? Hogy minden reggel hajnali négykor kelek? Hogy anyám gyógyszereire gyűjtök? Hogy néha csak egy kifli jut reggelire?

Egyik este anyám nagyon rosszul lett. Lázasan feküdt az ágyban, és csak suttogni tudott:

– Gergő… ne hagyj itt…

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Reggelre eldöntöttem: bármi áron is, de leérettségizem és továbbtanulok. Nem akarom, hogy az életem csak a seprű nyomán múljon el.

A következő hetekben még keményebben dolgoztam. Minden fillért félretettem, esténként pedig tanultam. Volt, hogy elaludtam a tankönyv felett, de nem adtam fel. Az anyám egyre gyengébb lett, de mindig mosolygott rám:

– Büszke vagyok rád, fiam.

Egy nap aztán levelet kaptam: ösztöndíjat nyertem az egyetemen! Alig hittem el. Rohantam haza anyámhoz:

– Anya! Felvettek! Megvan az ösztöndíj!

Könnyek szöktek a szemébe. – Látod? Megérte küzdeni.

De az öröm nem tartott sokáig. Anyám állapota hirtelen rosszabbodott. Az utolsó napján ott ültem mellette a kórházban.

– Gergő… sose feledd el honnan jöttél…

Azóta minden hajnalban, amikor megszólalnak a harangok és én végigsétálok a villamosmegállónál a seprűmmel – már csak egyedül –, eszembe jutnak ezek a szavak. Az egyetemen is érzem néha a kirekesztést: más világba csöppentem, ahol nem értik meg az én harcaimat.

De minden nap újra felkelek. Mert hiszem, hogy a kitartás és becsület végül meghozza gyümölcsét. Vajon tényleg elég erős vagyok ahhoz, hogy ne csak túléljek, hanem boldoguljak is ebben az országban? Ti mit gondoltok: lehet-e kitörni abból a sorsból, amit ránk mértek?