„Nem vagyok elég jó?” – Egy magyar édesanya vallomása a lánya szégyene és a pénz hatalma közepette
– Anya, kérlek, ne gyere ebben a kabátban az esküvőre! – Dóra hangja remegett, de nem a meghatottságtól. A telefon szorosan a fülemhez tapadt, mintha ezzel elnyomhatnám a szavak élét. – Tudod, hogy mindenki ott lesz… A Gábor anyukája is… Ők mindig olyan elegánsak.
A konyhaasztalnál ültem, előttem egy bögre kihűlt kávé. A kabátom – az egyetlen ünneplőm – ott lógott a fogason, kopottan, de tisztán. A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Megpróbálok valamit kitalálni.
Amióta Dóra férjhez ment Gáborhoz, mintha minden megváltozott volna. Régen együtt nevettünk a panelben, amikor még csak ketten voltunk. Férjem, Laci, már tíz éve nincs velünk – egy baleset vitte el. Azóta minden forintot beosztottam, hogy Dórának mindene meglegyen: különórák, nyelvtanfolyam, új cipő az iskolakezdésre. Soha nem panaszkodtam előtte. Most mégis úgy érzem, mintha szégyenfolt lennék az életében.
Az esküvő napján a templom előtt álltam. A kabátomat végül kölcsönkértem Marikától, a szomszédasszonytól. Egy számmal nagyobb volt rám, de legalább nem volt kopott. Dóra rám sem nézett igazán, csak sietve átölelt, aztán már ment is a vendégekhez. Gábor anyja, Ilona asszony, odalépett hozzám.
– Maga az anyuka? – kérdezte mosolyogva, de a tekintete végigmért.
– Igen, én vagyok – feleltem halkan.
– Biztos nagyon büszke Dórára. Olyan szerencséje van, hogy Gábor családjába kerülhetett – mondta jelentőségteljesen.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg szél. Az egész este alatt úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. A vacsoránál Dóra inkább Gábor családjával beszélgetett. Amikor odamentem hozzájuk, Ilona asszony kedvesen rám mosolygott:
– Tudja, mi mindig is hittünk abban, hogy a család összetart. Ha bármire szükségük van…
Dóra gyorsan közbevágott:
– Igen, anyu, majd beszélünk erről otthon.
Hazafelé menet sírtam a buszon. A kabát ujja nedves lett a könnyeimtől. Otthon leültem az ágy szélére és csak néztem a sötétet. Vajon tényleg ennyit ér egy anya? Hogy csak addig fontos, amíg adni tud?
A következő hetekben Dóra ritkán hívott. Ha találkoztunk is, mindig sietett. Egy nap váratlanul becsöngetett hozzám.
– Anya… beszélnünk kell – mondta feszülten.
Leültünk a konyhában.
– Gábor szülei segítenének nekünk venni egy lakást… De azt szeretnék, ha te nem jönnél hozzánk túl gyakran. Tudod… ők más körökben mozognak…
A szavak megfagytak bennem. Csak néztem Dórát: az én kislányomat, akiért mindent feladtam. Most pedig ő kér arra, hogy maradjak távol az életétől?
– Te szégyellsz engem? – kérdeztem halkan.
– Nem erről van szó… csak… nehéz nekik is megszokni…
Felálltam és kimentem az erkélyre. A város fényei alatt úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek.
Azóta ritkán találkozunk. Néha felhívom Dórát, de mindig elfoglalt. Karácsonykor is csak egy órára ugrott át – hozott bejglit Ilona asszonytól.
Egy este Marika átjött hozzám.
– Ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Te mindent megtettél érte! Nem a pénz számít!
De vajon tényleg így van? Mert amikor egyedül ülök a lakásban és hallgatom a csendet, csak az jár a fejemben: vajon hol rontottam el? Miért lett fontosabb minden más annál, amit adni tudtam?
Talán egyszer majd Dóra is rájön: nem a pénz teszi az embert értékessé. De addig is maradnak ezek a csendes esték és a remény, hogy egyszer újra szüksége lesz rám – nem csak akkor, ha adni kell valamit.
Mondd meg nekem: tényleg csak akkor vagyunk jó anyák, ha pénzt tudunk adni? Vagy van még értéke annak is, amit szívből adunk?