A portás lánya – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Hát te is itt vagy még, Lili? – hallottam a hangot a hátam mögött, miközben a folyosón próbáltam észrevétlenül elosonni a tornaterem mellett. A hang tulajdonosa, Réka, az osztály legnépszerűbb lányai közé tartozott, és sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy emlékeztessen rá: én vagyok a portás lánya.

– Persze, hol máshol lennék? – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett. A kezem szorosan markolta az uzsonnás zacskót, amiben aznap is csak egy vajas kifli lapult. Réka mögött ott állt Dóri és Gergő is, mindketten márkás kabátban, nevetve néztek rám.

– Apád ma is elkésett? – kérdezte Gergő gúnyosan. – Vagy csak túl sokat beszélgetett a takarító nénikkel?

A többiek kuncogtak. Éreztem, ahogy az arcom ég. Nem szóltam semmit. Megtanultam már: ha visszaszólok, csak rosszabb lesz. Inkább lesütöttem a szemem, és gyorsan elsiettem mellettük.

Otthon csend várt. Apa már rég hazament, de tudtam, hogy fáradtan ül majd a konyhában, kezében egy bögre teával. Amióta anya meghalt, ketten maradtunk. Ő hajnalban kelt, én pedig próbáltam nem zavarni – de néha úgy éreztem, mintha az egész világ ellenünk lenne.

Az iskolában mindenki tudta, hogy szegények vagyunk. A ruháimat turkálóból vettük, a cipőm sarka kopott volt. Az osztálytársaim sosem hívtak el bulizni vagy moziba. A szalagavató közeledtével egyre inkább éreztem: nem tartozom közéjük.

Egyik este apa rám nézett vacsora közben.

– Lili, ugye tudod, hogy nem számít, mit gondolnak rólad? – kérdezte halkan.

– Persze – hazudtam. De belül sírtam. Szerettem volna egyszer az életben nem kilógni a sorból.

A szalagavató hete volt. A lányok az öltözőben egymásnak mutogatták a ruháikat: hófehér tüllszoknyák, csillogó flitterek, selyemcipők. Én egy régi fekete ruhát kaptam elő a szekrényből – anyáé volt még fiatal korából. Apa segített átalakítani: varrt rá egy kis csipkét, hogy ne legyen annyira kopott.

Az utolsó próba után Réka odajött hozzám.

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ebben jössz? – nézett végig rajtam lenézően.

– Nincs másom – mondtam halkan.

– Hát persze… – forgatta a szemét. – Legalább nem kell attól félnünk, hogy elviszed előlünk a show-t.

Aznap este sírva mentem haza. Apa megölelt.

– Kislányom, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Tudod mit? Meglepetésem van számodra.

Nem értettem semmit. Másnap reggel azonban apa izgatottan ébresztett.

– Lili! Gyere csak! – kiabált be a szobámba.

Álmosan mentem ki a konyhába. Az asztalon egy boríték feküdt.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Egy kis ajándék… A tanáraid összedobták neked a szalagavatóra. Tudják, mennyit segítesz mindenkinek: korrepetálsz matekból, segítesz az iskolai rendezvényeken… Megérdemled.

Kibontottam a borítékot: benne volt egy meghívó egy fodrászhoz és egy kis pénz ruha- és cipővásárlásra.

– Apa… ezt nem fogadhatom el! – tiltakoztam könnyes szemmel.

– Dehogynem! Ez most rólad szól. És még valami… – kacsintott. – Este majd meglátod!

A szalagavató napján izgatottan mentem fodrászhoz. A hajamat gyönyörűen feltűzték, finoman sminkeltek. A boltban találtam egy egyszerű, de elegáns sötétkék ruhát és egy balerinacipőt. Amikor hazaértem, apa már öltönyben várt.

– Készen állsz? – kérdezte mosolyogva.

– Igen… de mivel megyünk? – néztem rá értetlenül.

Abban a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Kinéztem az ablakon: egy hófehér limuzin állt a ház előtt! A sofőr kiszállt és udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.

– Ez most komoly? – suttogtam apának döbbenten.

– Az egyik régi barátom tartozott nekem egy szívességgel… Most visszaadta – mondta büszkén.

A limuzinban ülve úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Az iskola előtt már ott tolongtak az osztálytársaim: Réka és Dóri épp szelfiztek Gergő BMW-je mellett. Amikor megláttak kiszállni a limuzinból, elállt a lélegzetük.

– Ez… ez Lili? – suttogta valaki mögöttem.

Réka arca vörös lett a döbbenettől. Gergő csak bámult rám tátott szájjal.

Odamentem hozzájuk mosolyogva.

– Sziasztok! – köszöntem kedvesen.

Réka csak annyit tudott kinyögni:

– Honnan…?

– Néha az élet meglepetéseket tartogat – válaszoltam csendesen.

Az este folyamán mindenki engem figyelt. A tanárok büszkén néztek rám; még az igazgatónő is odajött gratulálni:

– Lili, te vagy az este csillaga!

A táncparketten Bence, az osztály legcsendesebb fiúja kért fel táncra. Egész este beszélgettünk; kiderült, ő is sokszor érzi magát kívülállónak.

A buli végén Réka odajött hozzám:

– Lili… ne haragudj azért, ahogy bántunk veled. Nem gondoltam volna…

Ránéztem és láttam rajta: tényleg szégyelli magát.

– Semmi baj – mondtam őszintén. – Csak legközelebb gondold át, mit mondasz másoknak.

Hazafelé apa várt rám otthon aggódva:

– Milyen volt? – kérdezte izgatottan.

– Felejthetetlen! Köszönöm! – ugrottam a nyakába nevetve-sírva egyszerre.

Aznap este lefekvés előtt sokáig gondolkodtam: vajon tényleg ennyit számítanak a külsőségek? Vagy csak mi hisszük azt? És miért olyan nehéz meglátni egymásban az embert?

Ti mit gondoltok: lehet-e igazán változtatni azon, ahogy mások látnak minket? Vagy előbb nekünk kell elfogadni önmagunkat?