A kert, amely újra összehozott minket: Egy anya és lánya megbocsátásának története

– Lilla, kérlek, legalább ezt az egy sort ültessük el együtt! – könyörögtem, miközben a kezem remegett a kis paradicsompalánta felett. A lányom csak állt a kertkapuban, karba tett kézzel, és a tekintete olyan hideg volt, mint a márciusi szél.

– Minek? Úgyis mindent egyedül akarsz csinálni – vágta oda, és éreztem, ahogy a szavai belém marják magukat.

Nem tudtam mit mondani. Az elmúlt három évben alig beszéltünk egymással. Mióta az apja elment, minden széthullott. Lilla engem hibáztatott, én pedig őt, hogy nem segített nekem átvészelni azt az időszakot. A házban csak a csend lakott, néha egy-egy ajtócsapódás törte meg.

A kert ötlete egy hirtelen jött gondolat volt. Egyik este, amikor már megint egyedül ültem a konyhában, eszembe jutottak a gyerekkori nyarak nagymamámnál Szegeden. Ott mindig együtt ültettük a borsót, nevettünk, és este együtt ettük a friss zöldséget. Talán ha újra lesz valami közös célunk Lillával, visszatalálunk egymáshoz.

Másnap reggel kimentem a piacra. Vettem magokat: paradicsomot, paprikát, uborkát. Hazafelé azon gondolkodtam, vajon Lilla észreveszi-e majd, hogy változtatni akarok. Amikor hazaértem, ő már ott ült a nappaliban, fejhallgatóval a fején.

– Lilla, mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy kis kertet? – kérdeztem óvatosan.

– Nekem mindegy – felelte vállat vonva.

Ez is valami volt. Legalább nem mondott nemet.

Az első napokban egyedül ástam fel a földet. Néha kinézett az ablakon, de nem szólt semmit. Aztán egyik délután, amikor már majdnem feladtam, halkan megszólalt mögöttem:

– Segítsek?

A szívem hevesen vert. Csak bólintani tudtam.

Ahogy együtt dolgoztunk, először csak az időjárásról beszélgettünk. Aztán egyszer csak kibukott belőle:

– Anya… miért nem mondtad el soha, hogy mennyire nehéz volt neked apa után?

Megálltam a kapálásban. Néztem Lillát, ahogy az ujjai között morzsolgatja a földet.

– Azt hittem, erősnek kell mutatnom magam előtted – suttogtam. – Nem akartam még jobban megijeszteni téged.

– Én meg azt hittem, haragszol rám… – mondta halkan.

Ekkor először éreztem azt, hogy talán még nincs minden veszve.

A következő hetekben egyre többet nevettünk együtt. Lilla mesélt az iskoláról, én pedig arról, hogyan tanultam meg főzni nagymamától. Egyik este együtt főztünk lecsót abból a kevés zöldségből, amit már leszedhettünk.

De nem minden volt ilyen idilli. Egyik nap Lilla dühösen csapta le az ásót:

– Mindig csak azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy te akarod! Nem vagyok már kislány!

Meglepődtem. Rájöttem, hogy tényleg sokszor irányítani próbáltam őt – talán mert féltem attól, hogy elveszítem.

Leültem mellé a fűbe.

– Igazad van – mondtam csendesen. – Néha elfelejtem, hogy te is felnőttél.

Lilla rám nézett. A szeme könnyes volt.

– Csak azt akarom, hogy végre beszéljünk egymással… ne csak a kertről.

Aznap este hosszú órákon át beszélgettünk. Elmondtam neki mindent: a félelmeimet, a magányomat, azt is, mennyire hiányzik az apja. Ő is megnyílt: elmesélte, mennyire haragudott rám és magára is amiatt, hogy nem tudott segíteni nekem.

A kert lassan virágba borult. Minden nap újabb hajtások jelentek meg – mintha csak a kapcsolatunk is újraéledt volna.

Egy júniusi reggelen Lilla mosolyogva jött be a konyhába:

– Anya! Nézd csak! Megjelentek az első paradicsomok!

Nevettünk. Olyan régen nevettünk már együtt.

Most itt ülök az ablakban és nézem a kertet. A virágok illata betölti a házat. Lilla bent tanul az érettségire – néha kijön hozzám egy-egy kérdéssel vagy csak azért, hogy megöleljen.

Sokszor gondolkodom azon: mi lett volna velünk kert nélkül? Vajon hány család él ma is némaságban egymás mellett?

Talán mindannyiunknak kellene egy kis kert – vagy legalább egy közös cél –, hogy újra megtaláljuk egymást.

„Ti mit tennétek azért, hogy visszakapjátok azt, akit elveszítettetek? Megéri harcolni akkor is, ha már minden reménytelennek tűnik?”