„Nézted, ahogy szétesik a házasságom” – Egy anya és lánya fájdalmas története

– Miért nem szóltál, anya? Miért nézted végig, hogy mindenem darabokra hullik? – Wiktória hangja remegett, ahogy a nappali közepén állt, szemei könnyben úsztak. Az ablakon túl szürke, esős délután volt, a csendet csak az esőcseppek kopogása törte meg. Én ott ültem a kanapén, kezeim az ölemben összekulcsolva, és nem tudtam mit mondani. Hányszor képzeltem el ezt a beszélgetést az elmúlt hónapokban? Hányszor próbáltam elképzelni, mit mondanék, ha egyszer tényleg szembesítene azzal, amitől mindig is féltem?

Wiktória mindig is makacs volt. Már kislányként sem hagyta, hogy beleszóljak az életébe. Amikor először hozta haza Gábort, én csak néztem őket: két fiatal, tele reménnyel és álmokkal. Gábor udvarias volt, de valami mindig zavart benne. Nem tudtam megfogalmazni, mi az – talán az a túlzott magabiztosság, amivel mindent elintézett. De Wiktória ragaszkodott hozzá. „Anya, én tudom, mit csinálok!” – mondta akkor is, amikor az esküvőről beszélgettünk.

Az esküvő napján mégis könnyek szöktek a szemembe – nem csak a meghatottságtól, hanem valami furcsa előérzettől is. Aztán teltek az évek. Először csak apró jelek voltak: Wiktória egyre többet panaszkodott Gábor munkamániájára, arra, hogy sosem ér haza időben, hogy minden döntést egyedül hoz meg. Én hallgattam. Azt mondtam magamnak: „Nem szabad beleszólnom. Felnőtt nő már. Meg kell tanulnia kezelni ezeket a helyzeteket.”

Aztán jöttek a veszekedések. Egyre gyakrabban csörgött a telefonom este kilenckor: „Anya, beszélhetek veled?” – kérdezte Wiktória fojtott hangon. Én mindig meghallgattam, de sosem mondtam ki azt, amit gondoltam: hogy Gábor nem tiszteli őt eléggé, hogy talán túl sokat enged neki. Féltem attól, hogy ha kimondom, örökre eltaszít magától.

A legrosszabb akkor történt, amikor Wiktória elveszítette a munkahelyét. Gábor nem támogatta őt – sőt, mintha még örült is volna annak, hogy most már teljesen tőle függ. Wiktória bezárkózott. Hetekig nem jött át hozzám, csak üzeneteket küldött: „Jól vagyok.” Tudtam, hogy hazudik.

Egy este aztán váratlanul becsöngetett hozzám. Sírva omlott le a kanapéra. „Anya, én ezt nem bírom tovább!” – zokogta. Akkor végre kimondtam: „Kislányom, ha boldogtalan vagy mellette, lépj ki ebből a kapcsolatból! Nem kell mindent eltűrnöd.” De már késő volt. Wiktória csak legyintett: „Most mondod ezt? Most? Hol voltál eddig?”

Azóta eltelt fél év. Wiktória elvált Gábortól. Egyedül él egy kis albérletben Újpesten. Minden nap dolgozik, de a szeme alatt sötét karikák ülnek. Ritkán látogat meg – és ha igen, mindig ott van köztünk ez a kimondatlan feszültség.

Ma délután azonban minden kitört belőle.

– Anya, te mindig csak nézted! Ott ültél a vasárnapi ebédeken és mosolyogtál Gáborra! Miért nem szóltál? Miért nem mondtad el nekem az igazat?

– Mert féltem! – tört ki belőlem végre. – Féltem attól, hogy elveszítelek! Hogy ha beleszólok az életedbe, akkor örökre elfordulsz tőlem! Azt akartam, hogy te dönts! Hogy te tanuld meg…

– De anya! Néha segíteni kell! Néha nem elég csak nézni! – kiáltotta Wiktória.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hirtelen újra kicsinek láttam őt: azt a kislányt, aki elesett az udvaron és térdre esett. Akkor odarohantam hozzá és felemeltem. Most viszont hagytam elesni…

– Sajnálom… – suttogtam.

– Már mindegy – felelte halkan Wiktória. – Most már úgyis egyedül vagyok.

Hosszú csend telepedett ránk. Az eső tovább kopogott az ablakon.

– Szeretlek – mondtam végül remegő hangon.

Wiktória rám nézett: szemeiben harag és fájdalom keveredett.

– Én is szeretlek… de most nem tudok megbocsátani.

Elment. A lakásban csak én maradtam és a csend.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg hibáztam? Tényleg jobb lett volna beleszólnom? Vagy csak mindketten elvesztünk abban a félelemben, hogy elveszíthetjük egymást?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon van még visszaút egy ilyen törés után?