Makacs: Egy félreértett menyasszony története – Éva harca a családért és önmagáért

– Nem ilyen menyet akartam a fiamnak! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja úgy vágott belém, mint egy hideg kés. Ott ültem a panelkonyhában, az első közös vasárnapi ebédünkön, és minden porcikámmal éreztem: nem vagyok idevaló.

A férjem, Gábor, zavartan nézett rám, majd az anyjára. – Anya, kérlek…

– Mit kérsz? Hogy ne mondjam el az igazat? – folytatta Ilona néni. – Nézz már rá! Se smink, se rendes ruha… A hajad is csak úgy összefogva, Éva. Hogy akarsz így családot alapítani?

A szavak forró könnyeket csaltak a szemembe. De nem sírtam. Nem akartam megadni neki ezt az örömöt. Csak összeszorítottam a fogam, és próbáltam nem gondolni arra, hogy az én anyám már régóta nincs mellettem – őt elvitte a rák, amikor tizennyolc voltam. Azóta minden ünnep, minden családi esemény csak egy újabb emlékeztető volt arra, mennyire egyedül vagyok.

Gábor odalépett hozzám, megszorította a kezem. – Szeretlek, Éva. Ez a lényeg.

De Ilona néni nem hagyta annyiban. – A szomszéd Julcsi bezzeg milyen csinos! És az apja is vállalkozó… Neked legalább lenne kihez fordulni, ha baj van. Nem egy ilyen… szerencsétlen lányhoz kellett volna hozzámenned.

Aznap este Gáborral sokáig beszélgettünk. – Sajnálom, hogy ezt kell átélned – mondta halkan. – De ha akarod, keresünk albérletet.

– Nem akarom, hogy miattam összevessz az anyáddal – feleltem. – Majd megszokik.

De nem szokott meg. Sőt. Az esküvőnk után egyre rosszabb lett minden. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, mennyit keresek a könyvtárban. Minden nap újabb kritika várt rám.

Egy este Gábor fáradtan ért haza a munkából. – Anya ma is szólt valamiért? – kérdezte.

– Csak annyit mondott, hogy „ilyen koszt még a menzán sem adnak”.

Gábor dühösen felnevetett. – Ez már tényleg sok.

– Ne veszekedj miatta – kérleltem. – Úgyis mindig neked ad igazat végül.

Aztán jött a fordulat: teherbe estem. Azt hittem, majd most minden megváltozik. Hogy Ilona néni meglágyul, ha unokája lesz. De amikor elmondtuk neki, csak ennyit mondott:

– Remélem, legalább egészséges lesz.

A terhességem alatt egyre magányosabb lettem. Gábor dolgozott, én otthon voltam a kis lakásban, és csak a hasamat simogattam esténként. Néha úgy éreztem, mintha nem is léteznék igazán.

A kislányunk, Zsófi születése után Ilona néni először mosolygott rám őszintén. De ez sem tartott sokáig: hamarosan újra jöttek a beszólások.

– Miért nem tudod rendesen elaltatni? Bezzeg én Gábort sosem ringattam órákig!

– Miért nem főzöl húslevest? Egy gyereknek kell az erő!

Egy nap már nem bírtam tovább. Zsófi sírt, én is sírtam vele együtt a fürdőszobában. Felhívtam Gábort:

– Költöznünk kell! Nem bírom tovább.

Másnap albérletet kezdtünk keresni. Nehezen ment: Gábor fizetése épphogy elég volt mindenre, én pedig csak részmunkaidőben tudtam visszamenni dolgozni. Volt olyan hónap, hogy a villanyszámlát is késve fizettük be.

De legalább szabadok voltunk.

Az évek teltek. Zsófi óvodába ment, én visszatértem teljes állásba a könyvtárba. Gábor előléptetést kapott egy logisztikai cégnél. Úgy tűnt, végre minden rendben lesz.

Aztán jött az újabb csapás: Zsófi első osztályos lett, és kiderült, hogy diszlexiás. Ilona néni persze rögtön tudta az okát:

– Biztos azért van ez, mert te mindig csak olvasol neki mesét! Inkább tanítottad volna rendesen írni-olvasni!

Próbáltam nem figyelni rá, de belül marcangolt a bűntudat.

Egy este Zsófi odabújt hozzám:
– Anya, miért mondja nagyi mindig azt, hogy rossz anya vagy?

Elakadt a szavam. Mit mondhattam volna? Hogy vannak emberek, akik sosem lesznek elégedettek velünk?

Gábor egyre többet dolgozott. Néha azt éreztem: egyedül maradtam minden gondommal.

Aztán jött a második terhességem – teljesen váratlanul. Már 42 éves voltam. Amikor elmondtam Gábornak, először csak nézett maga elé.
– Most? Tényleg most? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen…
– Hát… majd megoldjuk valahogy.

Ilona néni reakciója kiszámítható volt:
– Ebben a korban? Megbolondultál?

A második gyermekemmel már sokkal nehezebb volt minden: egészségügyi problémák, pénzügyi gondok… És közben folyamatosan azt éreztem: senki sem ért meg igazán.

Egyik este Gábor későig dolgozott. Zsófi tanult mellettem az asztalnál; én pedig csak ültem és bámultam magam elé.
– Miért érzem azt mindig, hogy kevés vagyok? – kérdeztem halkan magamtól.
Zsófi rám nézett:
– Anya… nekem te vagy a legjobb anya a világon!

Ez adott erőt továbbmenni.

A kisfiam, Marci végül egészségesen született meg. Ilona néni időközben megbetegedett; kórházba került. Gábor kérte: menjek be hozzá látogatni.
Sokáig gondolkodtam rajta… Végül bementem hozzá.
Az ágyán feküdt; megtört volt és fáradt.
– Éva… – suttogta halkan –, sajnálom… Nem tudtam másképp szeretni…
Leültem mellé; megfogtam a kezét.
– Én is sajnálom… hogy ennyi évig harcoltunk egymással.
Mindketten sírtunk.

Most itt ülök a nappalinkban; Zsófi már gimnazista, Marci alszik az emeletes ágyon. Gábor mellettem olvas újságot.
Vajon tényleg csak az számít családnak, akit vér köt össze? Vagy lehetünk egymásnak család választásból is? Ti mit gondoltok erről?