Két Világ Között: Apám Küszöbén Hulló Könnyeim

– Eszter, te tényleg azt akarod, hogy idegenek között haljak meg? – Lajos hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A szeme vörös volt, mintha egész éjjel sírt volna. Az ablakon túl a februári szél cibálta a diófa ágait, és a házban dermesztő csend ült meg.

Nem tudtam ránézni. A kezemmel a bögre fülét szorongattam, mintha attól erősebb lennék. – Nem erről van szó, apa – suttogtam. – Csak aggódom érted. Egyedül vagy itt, messze tőlünk. Mi lesz, ha elesel? Ha valami baj történik?

Lajos felállt, és az ablakhoz sántikált. A járása egyre nehezebb lett az utóbbi hónapokban. – Harminc éve nevelem a lányodat, Eszter. Mindent megtettem érted. Most meg… – Elakadt a hangja. – Most meg el akarsz küldeni innen.

A szívem összeszorult. Gyerekkoromban anyám halála után Lajos volt az egyetlen, aki megtartott engem ebben a világban. Nem volt vér szerinti apám, de sosem éreztette velem, hogy kevesebb lennék miatta. Most mégis úgy éreztem, elárulom.

– Nem akarom, hogy elmenj – mondtam halkan. – De Emese is kicsi még, és Pesten dolgoznom kell. Nem tudok minden hétvégén lejönni hozzád.

Lajos csak bámult kifelé az ablakon. A kertben a hófoltok között ott árválkodott az öreg biciklije, amivel régen mindenhová járt. Most már csak porosodik.

– Tudod, Eszter – szólalt meg végül –, amikor anyád meghalt, azt hittem, soha többé nem lesz családom. De te… te lettél az én lányom. És most úgy érzem magam, mint egy öreg kutya, akit kitettek az út szélére.

Nem bírtam tovább. Felpattantam, és átöleltem hátulról. Éreztem a vállán keresztül a csontokat, a gyengeséget. – Sajnálom – suttogtam újra meg újra.

Aznap este alig aludtam. A régi gyerekszobámban feküdtem, Emese mellettem szuszogott. Néztem a plafont, és azon gondolkodtam: mit jelent jó lánynak lenni? Meddig tartozom felelősséggel annak az embernek, aki felnevelt? És mikor kell már a saját életemet élni?

Másnap reggel Lajos már korán fent volt. A konyhában teát főzött Emesének, mintha minden rendben lenne. De láttam rajta: valami eltört benne előző este.

– Anyu, miért sír Nagypapa? – kérdezte Emese halkan.

– Csak szomorú egy kicsit – válaszoltam gyorsan.

A nap további részében próbáltam segíteni: rendet raktam a kamrában, átnéztem a gyógyszereit, felhívtam a háziorvost időpontért. Lajos mindent szó nélkül tűrt, de nem szólt hozzám többet úgy igazán.

Délután átjött Marika néni, a szomszédasszony.

– Eszterkém, nehéz ez mindenkinek – mondta csendesen. – De Lajos makacs ember. Ha egyszer azt mondja, hogy nem megy otthonba, akkor nem is fog.

– De hát mi lesz vele? – fakadtam ki. – Nem tudok itt maradni! Pesten dolgozom! Egyedül nevelem Emesét!

Marika néni megsimogatta a kezemet. – Tudom drágám. De néha el kell engedni azt is, akit szeretünk.

Este Lajos leült mellém a verandán.

– Eszter – kezdte halkan –, tudom, hogy jót akarsz nekem. De én itt akarok meghalni. Ebben a házban. Itt minden emlék veletek van.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Félek érted – mondtam.

– Én is félek – vallotta be –, de még jobban félnék attól, hogy idegenek között kelljen leélnem az utolsó éveimet.

Hazafelé vezetve Emese hátul aludt az autóban. Az út mentén kopár fák sorakoztak; minden olyan ridegnek tűnt. A rádióban valami régi magyar sláger szólt halkan.

Otthon napokig csak robotpilótán éltem: munka, óvoda, bevásárlás, főzés. Minden este Lajos járt az eszemben: vajon evett-e rendesen? Elesett-e? Vajon haragszik-e rám?

Egyik este Emese odabújt hozzám.

– Anyu, mikor megyünk megint Nagypapához?

– Hamarosan – ígértem neki.

De közben tudtam: sosem lesz elég időm mindkettőjüknek adni magamból annyit, amennyit szeretnék.

Egy hónap múlva Marika néni hívott: Lajos elesett a fürdőben. Nem tört el semmije szerencsére, de napokig fájt mindene.

Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. A tükörbe nézve csak egy fáradt nőt láttam vissza: egyszerre anya és lány; egyszerre felelős és tehetetlen.

Most itt ülök az ablak előtt Pesten, nézem az esti fényeket és azon gondolkodom: lehet-e valaha jól dönteni? Lehet-e egyszerre jó anya és jó lány lenni? Vagy mindig választani kell?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak azt, ha nem tudunk mindenkinek megfelelni?