Fiam nagylelkűsége – Egy balatoni nyaralás árnyoldalai

– Anya, ne aggódj, most tényleg mindent én állok! – mondta Gergő, miközben a kocsiba pakolta a bőröndjeimet. A Balaton felé tartottunk, és én, mint egy gyerek, úgy örültem: végre együtt lesz a család, végre nem nekem kell mindent megszervezni. Gergő mindig is jó fiú volt, de most különösen büszke voltam rá, hogy ilyen nagylelkűen meghívott a nyaralásra.

A ház, amit béreltünk Balatonfüreden, gyönyörű volt. Már az első este isteni illatok szálltak a teraszról, ahogy Zsófi, Gergő felesége grillezett. A két unokám, Marci és Lili nevetve futkároztak a kertben. Minden tökéletesnek tűnt.

De már másnap reggel éreztem valami furcsát. Zsófi halkan odasúgta Gergőnek:
– Ugye nem felejtetted el, hogy mennyibe került ez az egész? Nekünk is vannak kiadásaink.

Próbáltam nem odafigyelni, de a szavak ott maradtak a fejemben. Ebédnél Gergő már nem volt olyan felszabadult. Amikor Marci kérte a második gombóc fagyit, Gergő rám nézett:
– Anya, ugye te is be tudsz majd szállni néhány dologba? Tudod, mostanában minden olyan drága lett.

Megfagyott bennem a szó. Hiszen ő hívott meg! Megígérte! De nem akartam kellemetlen helyzetet teremteni, így csak bólintottam.

A következő napokban egyre több apró megjegyzést kaptam. Zsófi egyszer félhangosan jegyezte meg:
– Milyen jó lenne, ha valaki néha elmosogatna helyettem.

Én persze rögtön felpattantam, hogy segítsek. De bármit tettem, mindig úgy éreztem, csak útban vagyok. Egy este, amikor Gergővel kettesben maradtunk a stégen, megpróbáltam szóba hozni:
– Fiam, ha gondot okozok, szólj nyugodtan. Nem akarok terhet jelenteni.

Gergő sóhajtott:
– Nem rólad van szó, anya. Csak… Zsófi szerint túl sokat költünk mostanában. Tudod, az iskola is drága lesz a gyerekeknek.

A szívem összeszorult. Hát ezért kellettem? Hogy bűntudatom legyen minden falat kenyérért? Aznap este alig aludtam.

A nyaralás utolsó napján Zsófi odajött hozzám:
– Ella néni, remélem jól érezte magát. Ha legközelebb jönne velünk, talán jobban meg tudnánk beszélni előre a költségeket.

Nem tudtam mit mondani. Csak mosolyogtam erőltetetten, miközben belül sírtam. Amikor hazaértünk Budapestre, Gergő még gyorsan átnyújtott egy borítékot:
– Anya, ebben van egy kis összesítés… csak hogy tisztán lássuk.

A borítékban egy papírlap volt: részletesen felsorolva minden kiadás – szállás, étel, strandbelépők –, és ott volt az én részem is. 62 500 forint. Egy pillanatra megszédültem.

Otthon ültem a konyhában és bámultam a papírt. Vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen rideg minden? Hiszen csak együtt akartam lenni velük…

Másnap reggel felhívott a barátnőm, Ági:
– Na mesélj, milyen volt a Balaton?

Elcsukló hangon mondtam el neki mindent. Ági csak annyit mondott:
– Ella, ne hibáztasd magad! Ez nem rólad szól. De talán beszélni kéne Gergővel erről…

Napokig őrlődtem. Végül összeszedtem magam és írtam Gergőnek egy hosszú üzenetet:
„Fiam! Nagyon szeretlek titeket, de ez a nyaralás nekem fájdalmas emlék lett. Nem a pénz miatt – hanem mert úgy éreztem, teher vagyok nektek.”

Gergő válasza rövid volt:
„Anya, sajnálom. Nem akartunk megbántani.”

Azóta ritkábban találkozunk. A családi ebédek is csendesebbek lettek. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit számít a pénz? Vagy csak mi magyarok vagyunk ilyenek – hogy még a szeretetünket is forintban mérjük?

Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ nagylelkűség és elvárás között? Vajon lehet még őszinte családi öröm pénzügyi viták nélkül?