A karácsony árnyékában: Egy anya helye a családban elveszett?

– Anya, kérlek, ne most! – csattant fel Markom hangja az ajtó túloldaláról, miközben a hó lassan olvadt a csizmám szélén. A kezemben két szatyor: az egyikben házi bejgli, a másikban gondosan csomagolt játékok Lénának és Vencelnek. Karácsony este van, és én ott állok, mint egy hívatlan vendég, aki talán már sosem lesz többé otthonos ebben a házban.

Nem mindig volt ez így. Régen én voltam a biztos pont. Férjem, Gábor halála után – egy tragikus autóbalesetben vesztettem el őt, amikor a fiúk még kicsik voltak – nem volt időm gyászolni. Két munkahelyen dolgoztam: reggelente a helyi iskolában főztem, esténként irodákat takarítottam Újpesten. Anyám, Nagymama Ilona segített: főzött, vigyázott a fiúkra. Az életem minden perce róluk szólt. Nem voltak nagy álmaim – csak annyi, hogy boldogok legyenek.

Bence mindig szorgalmas volt, kitűnő tanuló, csendes fiú. Márk viszont lázadóbb természetű: gyakran lógtak az iskolából a barátaival, egyszer még a rendőrség is hazahozta egy csínytevés után. Mégis mindkettőt egyformán szerettem. Bence végül a Műegyetemre ment, majd Németországba költözött dolgozni. Márk maradt velem – kamionos lett, és hamarosan megismerkedett Petrával.

Petra… Mindig udvarias volt, de sosem éreztem azt az igazi közelséget vele. Az első találkozásunkkor házi lekvárral és pogácsával érkeztem hozzájuk – mosolygott, de valahogy fagyos maradt a levegő közöttünk.

Az évek teltek. Márk és Petra összeházasodtak a Szent István Bazilikában – én fizettem ki az esküvőt, újabb hitelt vettem fel, hogy mindenük meglegyen. Vettem nekik egy használt Suzukit is, hogy ne kelljen buszozniuk munkába. Bence nem tudott hazajönni az esküvőre – Münchenben dolgozott egy fontos projekten.

Az első karácsony náluk… Azt hittem, meghitt lesz. Saját készítésű pulóvereket és játékokat vittem Lénának – az unokámnak, akit először láttam élőben. Petra az ajtóban várt:

– Kati néni, ugye megbeszéltük, hogy csak akkor jössz, ha előre szólsz? Lena most alszik, nem szeretnénk megzavarni a napirendjét.

Megdermedtem. Márk ott állt mögötte lehajtott fejjel.

– Anya… Petra most ebben igaza van. Lena nagyon érzékeny mostanában.

– De hát… én csak látni akartam őt… – suttogtam.

– Tudom… de most már nekem is családom van.

Mintha kést döftek volna belém. Hazafelé gyalogoltam a hóban – a csomagokat visszavittem magammal.

Bence írt Németországból:

„Anya, sajnálom, hogy nem tudok ott lenni. Tudom, hogy nehéz Márkkal és Petrával. Ha pénz kell vagy bármi… csak szólj!”

De nekem nem pénz kellett. Hanem család.

Tavaly karácsonykor egyedül ültem az asztalnál. Nagymama Ilona már nem élt – elvitte a koronavírus két éve. Bence küldött csomagot: parfümöt és csokit. Márk nem hívott fel.

Idén újra próbálkoztam. Ajándékokat készítettem Lénának és Vencelnek – őt még sosem fogtam kézben. A buszon ülve néztem a havas háztetőket: hol rontottam el?

Az ajtóban Petra fogadott:

– Kati néni… nem szólt előre.

– Tudom… de karácsony van… hoztam ajándékot a gyerekeknek.

– Köszönjük… de inkább hagyja itt őket az ajtóban. Lena alszik, Vencel beteg.

Márk is megjelent:

– Anya… talán most jobb lenne, ha mennél haza. Majd szólunk, mikor jöhetsz.

A lábam remegett.

– Márk… csak látni szeretném az unokáimat…

Petra összefonta a karját:

– Köszönjük mindent, de most nyugalomra van szükségünk.

Utolsó pillantást vetettem a fiamra – üres volt a tekintete, mint egy elhagyott ház ablaka.

Hazafelé sétáltam a sötétben és hóban. Az ajándékokat ott hagytam az ajtóban – talán majd beviszik őket.

Bence késő este hívott:

– Anya… tudom, hogy fáj ez neked. De lehet, hagynod kellene Márkot és Petrát élni a saját életüket?

– Bence… Szerinted megszűnik a szeretet attól, hogy felnőnek? Tényleg csak addig vagyok fontos, amíg átadom az utolsó ajándékot?

Csend volt a vonal másik végén.

Másnap reggel szomszédasszonyom, Marika kopogtatott:

– Kati! Gyere át egy kávéra! Ne ülj otthon egyedül karácsonykor!

Átvittem hozzá egy tálca bejglit és zserbót – nálam már senki sem ette volna meg őket. Beszélgettünk: gyerekekről, üres lakásokról tele emlékekkel, arról, hogy néha az ajándék nem szeretetből jön, hanem utolsó kapaszkodásból.

– Tudod – mondta Marika –, néha úgy érzem, mi csak bankautomaták vagyunk a gyerekeinknek. Amíg szükségük van ránk, addig vagyunk valakik. Utána csak teher…

Nem tudtam mit felelni.

Múltak a napok. Márk nem keresett. Petra írt egy üzenetet: „A gyerekek betegek, most nem tudunk vendéget fogadni.”

Bence húsvétra buszjegyet küldött Münchenbe – először megyek hozzá vendégségbe. Ő vár tárt karokkal.

De a szívem itt marad – Márk ajtajában, az érintetlen ajándékok között.

Néha esténként előveszem a régi fényképeket: Gáborral az Ady Endre sétányon sétálunk; én lisztes kötényben; Bence diplomával; Márk és Petra az esküvőjükön… Hol rontottuk el? Lehet-e mérni szeretetet ajándékokban? Vagy egyszerűen elfelejtettük, mit jelent családnak lenni?

Talán ti tudjátok rá a választ…

Volt már olyan érzésetek, hogy feleslegessé váltatok a saját családotokban? Vajon egy csomagolt ajándék pótolhatja-e valaha is az ölelést vagy egy kedves szót? Írjatok nekem – hátha együtt megtaláljuk azt a karácsonyi fényt, amit én elvesztettem.