Kötelesség vagy Szabadság? – Dániel története a családi terhek súlya alatt

– Dániel, már megint késel a csekkekkel! – ordította anya a konyhából, miközben én a szobámban próbáltam összeszedni magam egy újabb fárasztó nap után. A hangja átszűrődött a vékony falakon, és úgy hasított belém, mint egy régi, ismerős fájdalom. Azt hiszem, már tizenhat évesen is tudtam, hogy nálunk a pénz mindig gond lesz. Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, Gábort. Már akkor is én voltam az, aki segített bevásárolni, csekkeket befizetni, vagy épp elintézni a villanyszámlát, ha anyának nem volt rá ideje vagy ereje.

Most harminchárom éves vagyok, de mintha semmi sem változott volna. Csak most már nemcsak anyámnak és Gábornak segítek, hanem Gábor feleségének, Zsuzsinak is, meg a két gyereküknek. Minden hónapban jön egy újabb telefon: „Dani, tudnál kölcsönadni egy kicsit? Most tényleg nagy bajban vagyunk.” És én mindig adok. Mert hát hogy mondhatnék nemet? Hiszen ők a családom.

De most valami eltört bennem. Egyik este ültem a konyhaasztalnál, előttem egy halom számla, és csak néztem őket. A lakásom sarkában ott állt egy doboz, benne az összes elmaradt álmom: egy gitár, amit sosem tanultam meg igazán játszani; egy fényképezőgép, amivel világot akartam látni; egy könyv, amit sosem írtam meg. Mindig csak halogattam magamat – majd ha Gáborék kijönnek a bajból, majd ha anya végre nyugdíjba megy… De ezek a napok sosem jöttek el.

Egyik este Gábor átjött hozzám. Láttam rajta a feszültséget.
– Dani, ne haragudj, de most tényleg nagyon kéne húszezer forint. Zsuzsi elvesztette a munkáját, és nem tudjuk kifizetni az óvodát.

Csak néztem rá. A szavak ott rekedtek a torkomban. Tudtam, hogy igaza van – tényleg bajban vannak. De közben éreztem azt is: ha most is adok, sosem lesz vége.
– Gábor… – kezdtem halkan –, nem tudom most odaadni. Nekem sincs már tartalékom.

Gábor arca eltorzult.
– Komolyan? Te mindig azt mondtad, hogy számíthatunk rád! Most mi lesz velünk?

A szívem összeszorult. Láttam magam előtt anyánk arcát is: „Dániel, te vagy az erős. Te vagy az, aki összetartja ezt a családot.” De most először éreztem azt: talán nem kellene mindig nekem mindent megoldani.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor mindenki rám támaszkodott – amikor az első fizetésemet is hazaadtam anyának; amikor Gábort kisegítettem az egyetemi tandíjjal; amikor Zsuzsiék első lakásának önrészét is én dobtam össze. És közben sosem kérdezte meg senki: „Dani, te hogy vagy? Neked mire van szükséged?”

Másnap reggel anya hívott.
– Hallottam Gábortól… Mi történt? Miért nem segítesz neki?

– Anya… – próbáltam nyugodt maradni –, én is fáradt vagyok. Én is szeretnék egyszer magamra gondolni.

– De hát mi lesz velük? – kérdezte kétségbeesetten.

– Nem tudom – feleltem őszintén –, de nem lehet mindig mindent rám tenni.

Letette a telefont. Éreztem, hogy most valami végleg megváltozott köztünk. Egész nap gyomorgörccsel jártam-keltem a városban. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni – mintha mindenki látta volna rajtam a feszültséget.

Aznap este leültem írni egy levelet magamnak. Leírtam mindent: mennyire szeretem a családomat, mennyit jelent nekem Gábor és anya – de azt is leírtam, hogy most először szeretnék magamért élni. Hogy jogom van nemet mondani. Hogy nem vagyok rossz testvér vagy rossz fiú csak azért, mert néha magamat választom.

A következő hetek nehezek voltak. Gábor alig beszélt velem; anya is csak röviden válaszolt az üzeneteimre. De valahogy könnyebb lett a lelkem. Elkezdtem újra gitározni esténként; elővettem a fényképezőgépet és sétáltam a Margitszigeten; elkezdtem írni azt a könyvet is.

Egy este Zsuzsi hívott fel.
– Dani… Sajnálom, hogy ennyire rád nehezedtünk mindig. Talán tényleg túl sokat vártunk tőled.

– Nem baj – mondtam halkan –, de most szeretném megtanulni azt is, hogy magamat válasszam.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Gábor talált egy másodállást; anya is elfogadta, hogy már nem vagyok mindenre megoldás. Néha még mindig bűntudatom van – de már tudom: nem lehet mindig mindent feláldozni másokért.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak most tanulom meg végre azt, amit mindenkinek tudnia kellene: hogy néha magunkat kell választanunk ahhoz, hogy igazán segíthessünk másokon?