Amikor rájöttem, hogy a fiam nem hall engem

– Gergő, elég volt! – kiáltottam rá, miközben a leveseskanalat visszacsaptam az asztalra. A gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel, ami a konyhánkat betöltötte. Gergő rám se nézett, csak tovább pötyögött a telefonján, mintha ott sem lennék. Az apja, Zoltán, próbált közvetíteni: – Gergő, anyád hozzád beszél! – de a fiú csak vállat vont.

Azt hiszem, akkor szakadt el bennem valami. Egész nap dolgoztam, futkostam, főztem, hogy legalább esténként együtt legyünk. De mintha mindez semmit sem számítana. A húsleves kihűlt, a családi asztal pedig csatatérré változott.

– Miért nem lehet egy vacsorát végigcsinálni telefon nélkül? – kérdeztem remegő hangon.

Gergő végre rám nézett. A tekintetében düh és közöny keveredett.

– Mert unalmas! – vágta oda. – Minden este ugyanaz! Kérdezgettek, hogy mi volt az iskolában, de úgysem érdekel titeket igazán.

Zoltán felállt. – Elég ebből! – mondta, de én csak ültem ott, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Vajon tényleg nem érdekel minket? Vagy csak nem tudjuk jól kimutatni?

A vacsora csendben ért véget. Gergő becsapta maga mögött a szobája ajtaját. Zoltán leült mellém.

– Nem tudom, hol rontottuk el – mondta halkan. – Mindent megadunk neki.

– Talán pont ez a baj – suttogtam vissza. – Mindent megadunk… de közben elveszítettük őt.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Gergő még kicsi volt, és minden este odabújt hozzám mesét hallgatni. Most meg már azt sem tudom, mi jár a fejében.

Másnap reggel próbáltam beszélni vele.

– Gergő, szeretnék veled beszélgetni. Nem akarok veszekedni.

A fiú csak bólintott, de láttam rajta, hogy falat húzott maga köré.

– Tudom, hogy mostanában sokat veszekszünk. De aggódom érted. Szeretném tudni, mi bánt.

Gergő sóhajtott.

– Semmi bajom nincs. Csak… mindenki azt várja tőlem, hogy tökéletes legyek. Az iskolában is, itthon is. Fáradt vagyok.

A szívem összeszorult. Hányszor mondtam neki: „Lehetnél kicsit szorgalmasabb”, „Miért nem hozol jobb jegyet matekból?” Nem vettem észre, mennyire nyomasztja ez.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Nem akartam nyomást helyezni rád.

Gergő vállat vont.

– Tudom… Csak néha jó lenne, ha nem csak azt látnátok, amit elrontok.

Aznap este újra leültünk vacsorázni. Zoltán megpróbált viccelődni, én pedig igyekeztem nem kérdezősködni az iskoláról. Csak beszélgettünk az időjárásról, fociról, arról, hogy milyen filmet néznénk meg hétvégén. Gergő először még feszengve ült ott, de aztán lassan oldódott a hangulat.

Pár nap múlva Gergő odajött hozzám a konyhába.

– Anya… Segítenél a matekban? – kérdezte halkan.

Majdnem elsírtam magam örömömben.

– Persze! – feleltem mosolyogva.

Ahogy együtt ültünk a tankönyv fölött, rájöttem: nem az a fontos, hogy minden tökéletes legyen. Hanem az, hogy meghallgassuk egymást – igazán.

Azóta is vannak viták. Néha még mindig becsapja maga mögött az ajtót. De már tudom: nem csak neki kell tanulnia határokat tisztelni. Nekem is meg kell tanulnom elengedni az elvárásaimat és meghallani azt, amit valójában mondani akar.

Vajon hány szülő érzi magát elveszettnek a saját gyereke mellett? És hány gyerek érzi úgy, hogy sosem hallják meg igazán? Talán itt lenne az ideje őszintén beszélgetni egymással…