Amikor az anyósom ágyhoz kötött lett, és nekem kellett megmentenem a vacsorát: Egy magyar család igazsága

– Zsuzsa, te főzöl ma este? – szólt ki élesen Ilona néni a hálószobából, ahol már második hete feküdt a csípőműtétje után. A tévé hangosan zúgott a szomszéd szobában, a konyhában pedig szinte tapintható volt a feszültség.

– Igen, Ilona néni, megoldom – válaszoltam, igyekezve, hogy ne remegjen a hangom. Tudtam, hogy úgysem lesz elégedett. Mindig talált valamit, amibe beleköthetett – a krumplihámozásomtól kezdve egészen addig, ahogy a salátát tálalom.

A férjem, Gábor, zavartan állt mellettem, mintha valamit keresne a szekrényben. A bátyjai – Péter és Tamás – családostul jöttek vacsorára. Mindenki azt várta, hogy Ilona néni lesz a háziasszony, de most tehetetlen volt.

– Ha nem tudod rendesen megcsinálni a rakott krumplit, inkább bele se kezdj – suttogta utánam, amikor elhaladtam az ajtaja előtt a tepsivel.

Összeszorítottam a fogam. Már előző nap elkészítettem néhány fogást – tudtam, hogy Gábor nem tud főzni, és nem akartam, hogy katasztrófa legyen az este. De hiába minden igyekezetem, éreztem, ahogy nő bennem a feszültség. Eszembe jutott az első találkozásunk Ilona nénivel – akkor végigmért tetőtől talpig és csak annyit mondott: „Te nem vagy közülünk való.” Azóta is próbálom bizonyítani az ellenkezőjét.

Ahogy terítettem az asztalt, hallottam, hogy Péter és a felesége, Ági megérkeznek. A gyerekeik már szaladtak is végig a folyosón, Ági pedig házi túrós rétest hozott.

– Hogy vagy, Zsuzsa? – kérdezte mosolyogva, de láttam a szemében a fáradtságot. Tudtam jól: ő sem Ilona néni kedvence.

– Megvagyok… vagy legalábbis próbálkozom – válaszoltam halkan.

Ekkor Ilona néni Gábort hívta:

– Gyere ide! Mondd meg Zsuzsának, hogy ne felejtse el megszórni petrezselyemmel a levest! És ne sózza túl – tudod, hogy nem bírom!

Gábor bűntudatosan bólintott és átadta az „utasításokat”. Éreztem, ahogy remegni kezd a kezem az idegességtől. Nem csak a főzés miatt – hanem az elmúlt évek miatt is, amikor mindig idegennek éreztem magam ebben a házban.

Amikor mindenki leült az asztalhoz, Ilona nénit kiültették egy székre az ablak mellé, hogy mindent szemmel tarthasson. Péter és Tamás hangosan viccelődtek, a gyerekek veszekedtek az utolsó rétesdarabon. Én egyesével vittem ki az ételeket – rakott krumpli, húsleves grízgaluskával, paradicsomos uborkasaláta.

– A rakott krumpli száraz – jelentette ki Ilona néni az első falat után. – És ki tesz ennyi hagymát a salátába?

Gáborra néztem támogatásért, de ő csak lehajtotta a fejét. Ági együttérzően rám kacsintott. Tamás próbálta oldani a hangulatot:

– Na Zsuzsa, ha ezt túléled, igazi magyar meny vagy!

Mindenki nevetett, de a nevetés feszültséggel teli volt. Ebben a pillanatban Péter kislánya kiborította a poharát az abroszra.

– Látod? – sóhajtott Ilona néni. – Minden feje tetejére áll nélkülem!

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Felálltam és kimentem az erkélyre. A hűvös esti levegő hársfaillatú volt. Lépéseket hallottam mögöttem – Ági jött utánam.

– Ne törődj velük – suttogta. – Én már feladtam. Az anyósok ilyenek.

– De miért kell ennek így lennie? Miért kell mindig bizonyítanunk? – kérdeztem kétségbeesetten.

Ági csak vállat vont.

Visszamentem mosolyogva – azt az álarcot viselve, amit már tíz éve hordok. A vacsora további része is kritikákkal és elégedetlenséggel telt Ilona néni részéről. Amikor mindenki elment, egyedül maradtam a konyhában a koszos edényekkel és maradékokkal.

Gábor odajött hozzám:

– Köszönöm… Tudom, hogy nem könnyű anyámmal.

Fáradtan ránéztem:

– Nem csak róla van szó. Arról van szó, hogy vajon valaha is része leszek-e ennek a családnak… vagy mindig csak „Gábor felesége” maradok?

Ő hallgatott.

Leültem az asztalhoz és bámultam az üres poharat magam előtt. Hány ilyen estét kell még átélnem? Meddig kell még tűrnöm a kritikát és elégedetlenséget? És mikor lehetek végre önmagam?

Ti mit tennétek a helyemben? Tovább viselnétek ezt az álarcot vagy szembeszállnátok végre a családdal?