Tizenkét év házasság után: Egy titok, ami mindent megváltoztatott
– Ki az a fiú, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben az előszobában álltam, és néztem, ahogy a férjem egy tizenéves fiatalemberrel beszélget. A fiú szemeiben ugyanaz a zöld csillogás, mint Gáboréban. A szívem hevesen vert, a gyomrom görcsbe rándult.
Gábor nem nézett rám. – Ő… ő Bence – mondta halkan. – A fiam.
Egy pillanatig nem értettem, mit hallok. A világ megállt körülöttem. Tizenkét éve vagyunk házasok. Mindent tudok róla. Vagy mégsem? Bence zavartan állt, kezében egy kopott hátizsák, mintha bármelyik pillanatban el akarna futni.
– Fiam? – visszhangoztam. – Hogyhogy a fiad?
Gábor nagyot sóhajtott, és végre rám nézett. – Régen történt. Még mielőtt megismertelek volna. Az anyja most meghalt, és… nincs senkije rajtam kívül.
A nappaliban csend volt, csak az óra kattogása hallatszott. Bence leült a kanapéra, és lesütötte a szemét. Éreztem, hogy minden, amit eddig biztosnak hittem, meginog alattam.
Aznap este nem tudtam aludni. Gábor mellettem feküdt, de mintha kilométerek választanának el minket. Gondolatok cikáztak a fejemben: Hogy lehetett ilyen titka? Miért nem mondta el? Mit jelent ez most nekünk? Vajon én vagyok az önző, ha haragszom rá?
Másnap reggel Bence csendben ült az asztalnál. Próbáltam kedves lenni, de minden mozdulata emlékeztetett arra, hogy ő Gábor fia – egy másik nő gyermeke. Kávét töltöttem magamnak, de remegett a kezem.
– Szeretnél kakaót? – kérdeztem tőle halkan.
– Igen, köszönöm – felelte félénken.
Gábor rám nézett, mintha bocsánatot kérne a tekintetével. De én csak azt éreztem: becsaptak.
A munkahelyemen is nehezen koncentráltam. Kolléganőm, Judit észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Minden oké otthon? – kérdezte aggódva.
– Nem igazán… – sóhajtottam. – Képzeld, Gábornak van egy fia. Most jelent meg az életünkben.
Judit szeme elkerekedett. – És te mit érzel?
– Dühöt… félelmet… bizonytalanságot. Nem tudom, hogyan tovább.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: mi lesz most velünk? Vajon képes vagyok elfogadni Bencét? Vagy örökre árnyék vetül a házasságunkra?
Este Gábor leült mellém a kanapéra.
– Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban – kezdte halkan. – Féltem, hogy elveszítelek.
– De most mégis elveszíthetsz – válaszoltam keserűen. – Nem tudom, hogyan bíznék meg újra benned.
Bence ekkor lépett be a szobába. Hallotta a beszélgetést. Lesütötte a szemét.
– Nem akarok bajt okozni… Ha kell, elmegyek – mondta halkan.
A szívem összeszorult. Egy gyerek állt előttem, aki elvesztette az anyját, és most attól fél, hogy itt sem fogadják be.
– Nem te vagy a hibás – mondtam neki végül. – Csak… idő kell nekem is.
Az elkövetkező hetekben próbáltam közeledni hozzá. Együtt főztünk vacsorát, segítettem neki a házi feladatban. Néha láttam rajta egy-egy mosolyt. De minden este magányosan sírtam elalvás előtt.
Anyám is megtudta a hírt. Felhívott:
– Kislányom, ne hagyd, hogy ez tönkretegye az életed! Gondolj arra is, mennyit jelenthet Bencének egy szerető család.
De én csak azt éreztem: nekem ki segít? Ki érti meg az én fájdalmamat?
Egy vasárnap reggel Bence odajött hozzám:
– Anikó néni… köszönöm, hogy itt lehetek.
A hangja őszinte volt. Akkor először éreztem: talán képes leszek elfogadni őt. Talán…
De Gáborral még mindig ott volt köztünk a fal. Egy este kiborultam:
– Hogy bízhatnék benned újra? Mi lesz velünk?
Gábor megfogta a kezem:
– Csak adj időt… nekünk is, magadnak is.
Most itt ülök, és nézem ezt az új családot, ami hirtelen lett az enyém is. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vajon lehet újra teljes az életünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora titkot? Vagy örökre ott marad a repedés?