Túl késő visszafordulni – harminc év után egyedül maradtam

– Ne gyere ide többet, apa! – csapta rám az ajtót a fiam, Bence. A hangja remegett a haragtól, és én ott álltam a panelház harmadik emeletén, kezemben egy doboz bonbonnal, amit sosem fog átvenni. A lépcsőházban visszhangzott a szívem dobbanása. Még most is érzem azt a hideget, ami akkor végigfutott rajtam.

A nevem László. Ötvennégy éves vagyok, és harminc évig voltam házas. A feleségemet, Évát húszévesen ismertem meg a debreceni főiskolán. Ő volt az első szerelmem, az első mindenem. Együtt költöztünk fel Budapestre, amikor megszületett az első fiunk, Bence, majd két évvel később jött Gergő. Éva otthon maradt velük, én pedig dolgoztam: először a Volánnál sofőrként, aztán egy logisztikai cégnél raktárvezetőként. Nem voltunk gazdagok, de boldogok igen – legalábbis azt hittem.

Az évek teltek. A gyerekek nőttek, Éva visszament dolgozni egy könyvtárba. Hétköznapok jöttek-mentek: reggeli rohanás, vacsora a tévé előtt, hétvégi piacozás, nyaralás Balatonon. Néha veszekedtünk apróságokon – ki viszi le a szemetet, ki felejtette el befizetni a villanyszámlát –, de mindig kibékültünk. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem beszélgetünk igazán. Éva esténként olvasott vagy sorozatot nézett, én söröztem a konyhában vagy focit bámultam. A gyerekek kamaszodtak, bezárkóztak a szobájukba.

Aztán jött Anna. Huszonkilenc éves volt, amikor megismertem – én negyvenkilenc. Egy céges tréningen találkoztunk Siófokon. Anna pörgős volt, harsány, mindig nevetett. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem magam mellette, mintha újra fiatal lennék. Flörtölni kezdett velem – először csak ártatlanul, aztán egyre nyíltabban. Azt mondta: „Laci bá’, maga olyan férfi, akivel még lehet beszélgetni.” Nevettem rajta, de jól esett.

A viszonyunk gyorsan komolyra fordult. Titokban találkoztunk egy zuglói albérletben. Anna azt mondta: „Én nem akarok szerető lenni örökké.” Egyik este hazamentem Évához, és bejelentettem: „Van valakim.” Nem sírt. Csak annyit mondott: „Tudtam.”

A válás gyorsan ment – túl gyorsan talán. A lakást eladtuk, Éva egy kis zuglói garzonba költözött. A fiúk anyjukkal maradtak; velem csak ritkán beszéltek telefonon. Anna sürgetett: „Kezdjük újra! Vegyünk lakást! Lesz közös gyerekünk!” Eladtam minden megtakarításomat, hogy vegyünk egy kétszobás lakást Kőbányán.

Anna azonban nem lett olyan társam, mint Éva volt. Eleinte minden szépnek tűnt: hétvégi kirándulások, közös főzés, szenvedélyes éjszakák. De hamar kiderült: Anna nem akar dolgozni – „Majd te eltartasz minket!” –, én pedig egyre többet túlóráztam. Egy év után Anna bejelentette: terhes. Boldog voltam – vagy inkább azt hittem, hogy boldog vagyok.

A kisfiú megszületett – Áronnak neveztük el –, de valami nem stimmelt. Anna folyton bulizni járt a barátnőivel, rám hagyta a gyereket és a háztartást is. Egyre többször maradt ki éjszakára; amikor kérdeztem, hol volt, csak legyintett: „Ne legyél már ilyen papucs!”

A munkahelyemen is kezdtek problémák lenni: fáradt voltam, hibákat követtem el. Egy nap behívott az igazgató: „Laci, ez így nem mehet tovább.” Elküldtek végkielégítéssel.

Otthon Annával egyre többet veszekedtünk pénzen és hűségen. Egy este részegen vágta hozzám: „Nem is biztos, hogy Áron a te fiad!” Akkor először ütöttem az asztalra – soha nem bántottam nőt azelőtt –, és ordítottam: „Elég! Elég volt!”

Végül elmentem DNS-tesztre – a bátyám unszolására –, és kiderült: Áron nem az én fiam. Anna összepakolt és eltűnt egyik napról a másikra.

Ott maradtam egyedül egy üres lakásban, munkanélküliként, ötvennégy évesen. Próbáltam felhívni Bencét és Gergőt – egyikük sem vette fel a telefont hetekig. Végül Bence egyszer felvette:

– Mit akarsz? – kérdezte ridegen.
– Csak beszélgetni… Sajnálom…
– Késő! Anyát tönkretetted! Nem vagyok kíváncsi rád!

Letette.

Évát is megkerestem – virágot vittem neki a könyvtárba.
– Mit keresel itt? – kérdezte halkan.
– Sajnálom… Mindent elrontottam…
– Most már mindegy – mondta halkan –, nekem már van életem nélküled is.

Kiderült: új párja van, egy kollégája a könyvtárból. Láttam őket kézen fogva sétálni a Városligetben.

Most egy albérletben lakom Kispesten; néha elvállalok alkalmi munkákat – festek, szerelgetek –, de alig jövök ki a pénzből. Esténként ülök az ablakban és nézem az utcai lámpákat.

Minden nap ugyanazt kérdezem magamtól: miért dobtam el mindent? Miért hittem el Annának azt az álmot? Miért nem becsültem meg Évát és a fiaimat?

A testvérem néha meglátogat; ő azt mondja: „Laci, újra kell kezdened! Mindenki hibázik.” De hogyan lehet újrakezdeni ötven felett úgy, hogy senkid sincs?

Próbáltam írni Bencének levelet:
„Fiam! Tudom, hogy megbocsáthatatlan vagyok. De szeretlek titeket… Ha egyszer úgy érzed, beszélgetni akarsz velem, itt vagyok.”
Nem jött válasz.

Néha látom Évát a piacon; rám sem néz. Gergőt egyszer láttam egy kávézóban – odamentem hozzá:
– Szia! Hogy vagy?
– Jól – felelte hűvösen.
– Beszélhetnénk?
– Nincs miről.

A barátaim közül is sokan eltűntek mellőlem; akik maradtak, azok is csak sajnálkoznak vagy okoskodnak.

Most itt ülök ebben az üres szobában és azon gondolkodom: van-e értelme még bármit próbálni? Vagy csak csendben kell elfogadnom ezt a magányt? Vajon ha visszamehetnék az időben – másképp döntenék? Vagy minden férfi elköveti egyszer ezt a hibát?

Ti mit gondoltok? Lehet még helyrehozni valamit ennyi év után? Vagy tényleg vannak hibák, amiket sosem bocsátanak meg?