Nem az én fiam – Egy döntés súlya

– Nem fogom rá pazarolni az időmet, Vera! Nem az én fiam! – ordítottam ki a nappali csendjébe, miközben a kezem ökölbe szorult. Vera szeme könnyes volt, de nem hátrált meg.

– Sándor csak egy gyerek, Stefan. Nem tehet róla, hogy az apja elhagyott minket. Neked is szükséged van rá…

A szavak visszhangoztak bennem, mint egy régi harang hangja. Sándor ott ült a szoba sarkában, a kis piros autóját szorongatva, mintha az lenne az utolsó biztos pont az életében. Én pedig ott álltam, harmincöt évesen, egy budapesti panelház negyedik emeletén, és úgy éreztem, minden tervem szertefoszlott.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy az élet kiszámítható. Jó tanuló voltam a Fazekasban, aztán közgazdaságot végeztem az ELTE-n. Mindig tudtam, mit akarok: stabil munkát, saját lakást, csendes hétvégéket. Aztán jött Vera – és vele együtt Sándor. Amikor megismertem Verát, már tudtam, hogy van egy fia. De valahogy sosem gondoltam bele igazán, mit jelent ez.

Az első hónapokban minden új volt és izgalmas. Vera nevetése betöltötte a lakást, Sándor pedig eleinte félénken bújt mögé. Próbáltam kedves lenni hozzá, de valahogy mindig ott volt köztünk egy láthatatlan fal. Nem tudtam átlépni rajta.

Egyik este Vera későn ért haza a munkából. Sándor már pizsamában ült a kanapén, én pedig próbáltam segíteni neki a matek házival.

– Nem értem ezt a feladatot… – motyogta.
– Próbáld meg újra! – mondtam türelmetlenül. – Nem olyan bonyolult.

Sándor lehajtotta a fejét. Láttam rajta, hogy sírni fog, de nem tudtam mit kezdeni vele. Akkor még azt hittem, nem az én dolgom.

Aztán jött az a nap, amikor Vera elvesztette az állását. Hirtelen minden felelősség rám szakadt: a számlák, a bevásárlás, Sándor iskolája. Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy ez nem az én életem. Egy este Vera rám nézett:

– Stefan, kérlek… Segíts nekem! Nem bírom egyedül.

De én csak annyit mondtam:
– Nem vagyok az apja! Miért nekem kellene mindent megoldanom?

Vera sírva fakadt. Sándor az ajtó mögött hallgatózott – később megtudtam, hogy mindent hallott.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: miért érzem magam ilyen elveszettnek? Miért nem tudom elfogadni ezt a gyereket? Talán mert félek attól, hogy sosem leszek elég jó neki? Vagy attól félek, hogy ha egyszer megszeretem, ő is elhagy majd?

Másnap reggel Sándor nem akart iskolába menni.
– Fáj a hasam – mondta halkan.
Vera aggódva simogatta meg a fejét.
– Stefan, elvinnéd ma orvoshoz?

Először nemet akartam mondani. De aztán láttam Sándor szemében azt a rémületet és magányt, amit gyerekként én is sokszor éreztem. Végül bólintottam.

Az orvosi rendelőben csendben ültünk egymás mellett. Sándor egyszer csak megszólalt:
– Haragszol rám?
– Miért haragudnék rád? – kérdeztem vissza zavartan.
– Mert anya miattad sírt tegnap…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és éreztem, ahogy valami összeszorítja a torkomat.

Aznap este Vera odajött hozzám.
– Tudom, hogy nehéz neked. De Sándornak csak te vagy most…

Hosszú csend volt köztünk. Aztán halkan megszólaltam:
– Félek attól, hogy nem tudom szeretni őt úgy, ahogy kellene.
Vera átölelt.
– Elég lesz, ha próbálod.

Innentől kezdve próbáltam másképp nézni Sándorra. Elmentünk együtt focizni a közeli parkba, segítettem neki makettet építeni technika órára. Néha még mindig türelmetlen voltam vele – de már nem akartam eltaszítani magamtól.

Egy este Sándor odabújt hozzám a kanapén:
– Stefan… Te leszel az apukám?
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Ha szeretnéd… – suttogtam vissza.

Azóta sok minden változott. Még mindig vannak nehéz napok: néha összeveszünk Verával a pénz miatt vagy azon vitatkozunk, ki vigye Sándort edzésre. De már nem érzem magam kívülállónak ebben a családban.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hányan élnek így Magyarországon? Hány férfi érzi úgy nap mint nap, hogy nem tudja elfogadni párja gyermekét? És vajon tényleg csak a vér számít – vagy képesek vagyunk megtanulni szeretni valakit pusztán azért, mert szüksége van ránk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet apává válni úgy is, ha nem te vagy a vér szerinti apa?