Két testvér, egy otthon: Amikor a pénz mindent felborít

– Már megint késel, Vince! – csattant fel anya hangja, ahogy beléptem a lakásba. A konyhából áradó rántott hús illata sem tudta elnyomni a feszültséget, ami minden este körbelengte ezt a régi zuglói lakást. A cipőmet még le sem vettem, máris éreztem, hogy ma sem lesz könnyű este.

– Bocsánat, munka volt – motyogtam, de tudtam, hogy mindegy mit mondok. Itt már rég nem számítanak a magyarázatok.

Nóra a kanapén ült, telefonját nyomkodta. Egy pillanatra rám nézett, aztán visszatért az Instagramhoz. Az utóbbi hónapokban alig beszéltünk egymással. Mióta elvesztette az állását és anyánk minden pénzét rá költi, mintha két külön világban élnénk.

– Vince, beszélnünk kell – mondta anya, miközben leült mellém az asztalhoz. – A lakásodat kiadtam egy fiatal párnak. Jó pénzt fizetnek érte, és most mindenkinek szüksége van a segítségre.

A szívem kihagyott egy ütemet. Az én lakásom. Az egyetlen dolog, amit önerőből szereztem meg, amikor végre összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy elköltözzek otthonról. Most megint itt vagyok, harmincnégy évesen, anyám szárnyai alatt.

– És én? Hol fogok lakni? – kérdeztem halkan.

– Itt maradsz velünk. Nórának most nagyobb szüksége van arra a pénzre. Majd ha rendeződnek a dolgok…

Nóra fel sem nézett. Mintha nem is róla lenne szó. Mintha természetes lenne, hogy mindenki körülötte forog.

– Nem lehetne… – kezdtem újra, de anya félbeszakított.

– Vince, te mindig talpra estél. Nóra most nehéz helyzetben van. Segítenünk kell neki.

A falra néztem, ahol még mindig ott lógott a gyerekkori rajzom: egy család kézen fogva. Akkor még azt hittem, hogy ez a család mindig összetart majd. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját otthonomban.

Az esték egyre feszültebbek lettek. Nóra egész nap otthon volt, néha elment állásinterjúkra, de legtöbbször csak panaszkodott: „Nincs normális munka ebben az országban!” vagy „Mindenki kihasznál!” Anyám pedig csak bólogatott és főzte neki a kedvenc ételeit.

Én közben próbáltam túlélni. Minden reggel korán keltem, bejártam a munkahelyemre a belvárosba – egy kis könyvelőirodába –, ahol legalább úgy érezhettem, hogy számítok valamit. De ahogy hazaértem, újra csak egy vendég voltam a saját életemben.

Egyik este Nóra hangosan telefonált a szobájában:

– Persze, anyuék segítenek! Vince is itt van még, de hát ő mindig mindent kibír…

A vérnyomásom az egekbe szökött. Kimentem az erkélyre cigizni – pedig már hónapok óta próbáltam leszokni –, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire láthatatlan vagyok?

A következő hétvégén apám is hazajött vidékről. Ő általában csendben maradt ezekben a vitákban, de most nem bírta tovább:

– Nem lehet ez így tovább! Vince is emberből van! – mondta dühösen.

Anyám csak legyintett:

– Majd lesz valahogy. Most Nórának kell segíteni.

Apám rám nézett: – Fiam, ha akarsz, gyere velem vidékre pár napra. Legalább kiszellőzteted a fejed.

Elgondolkodtam rajta. De aztán eszembe jutottak a barátaim Pesten, a munkám… és persze az üres lakásom, amit idegenek használnak.

Egy este Nóra sírva jött ki a szobájából:

– Felvettek egy call centerbe… De utálom! Nem bírom ezt tovább!

Anyám átölelte:

– Ne aggódj kicsim, majd keresünk valami jobbat.

Én csak ültem az asztalnál és hallgattam őket. Senki sem kérdezte meg tőlem: „Te hogy vagy?” vagy „Neked mire lenne szükséged?”

Egyik nap összeszedtem minden bátorságomat és leültem anyámmal beszélgetni:

– Anya… Én is szeretnék végre saját életet élni. Nem akarok mindig háttérbe szorulni.

Anyám szeme megtelt könnyel:

– Tudom fiam… De Nóra olyan érzékeny… Te mindig erős voltál.

– De meddig kell még erősnek lennem? Mikor jövök én?

Nem válaszolt. Csak megsimogatta a kezemet és kiment a konyhába.

Azóta minden nap ugyanaz: dolgozom, hazajövök, hallgatom Nóra panaszait és anyám aggodalmait. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az embereket, akiknek nincs testvérük – vagy legalábbis nem ilyen testvérük van.

Meddig lehet kibírni ezt? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre én is számítok majd valamit ebben a családban? Vajon más is érezte már magát ennyire láthatatlannak otthon?