„Örülök, hogy a gyermekem lesz, de elmegyek” – Egy magyar anya története a hűtlenségről és újrakezdésről

– „Örülök, hogy a gyermekem lesz, de elmegyek.” – Gábor hangja halkan remegett, mintha szégyellné magát, de a szeme már máshol járt. A konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a bögrét. Az ablakon túl egy fiatal nő árnyéka mozdult – Eszter volt az, akiről azt hittem, csak pletyka.

– „Ne haragudj, Zsófi, de nem tudok így élni. Nem vagyok kész apának lenni.” – folytatta Gábor, miközben felkapta a kabátját.

– „És én? És a gyerekünk?” – kérdeztem, de már csak a hátát láttam. Az ajtó csukódása után minden csendes lett. Csak a szívem dobogott hangosan.

A faluban gyorsan terjednek a hírek. Másnap reggel már mindenki tudta: Zsófi egyedül maradt, Gábor pedig Eszterrel látták a buszmegállóban. Anyám nem szólt semmit, csak hosszasan nézett rám reggelinél. Apám újság mögé bújt. A testvérem, Laci, próbált viccelődni, de a szeme sarkában ott volt az aggodalom.

A boltban Marika néni hangosan sóhajtozott mögöttem: „Szép kis világ ez! Régen ilyet nem tűrtünk volna.” A pénztáros lány csak lesütötte a szemét. Úgy éreztem magam, mintha mindenki engem bámulna.

Otthon esténként sírtam. A hasam egyre nőtt, és minden mozdulatom emlékeztetett arra, hogy egyedül vagyok. Egyik este anyám bejött a szobámba.

– „Zsófi, nem így akartuk neked az életet. De most már ez van. Mi itt vagyunk.”

– „De anya… mindenki engem hibáztat. Mintha én tehetnék róla.”

– „Az emberek mindig beszélnek. De te erős vagy.”

Nem éreztem magam erősnek. Minden nap küzdelem volt: a munkahelyemen is furcsán néztek rám, mintha valami szégyenfolt lennék. A főnököm egyszer félrehívott:

– „Zsófi, ha gondolod, maradhatsz otthon többet… Tudom, most nehéz.”

– „Köszönöm, de dolgozni akarok.”

Aztán jött egy levél Gábortól. Rövid volt: „Remélem, jól vagytok. Eszterrel új életet kezdünk Budapesten. Küldök pénzt majd.” Nem volt benne bocsánatkérés. Nem volt benne szeretet.

A szülés előtt egy héttel Eszter megjelent nálunk. Anyám nyitott ajtót.

– „Mit keresel itt?” – kérdezte ridegen.

– „Beszélni szeretnék Zsófival.”

Bementünk a szobámba. Eszter idegesen babrált a táskájával.

– „Nem akartam ezt így… Gábor mondta, hogy már nem szeret téged.”

– „Ez most segít rajtam?” – kérdeztem fáradtan.

– „Csak azt akartam mondani… ha megszületik a baba, szóljatok neki.”

– „Nem fogok könyörögni senkinek.”

Eszter elment. Soha többé nem láttam.

A kisfiam, Marci egy hideg februári hajnalon született meg. Anyám fogta a kezemet végig. Amikor először sírt fel Marci, minden fájdalom eltűnt egy pillanatra. Csak ő volt és én.

Az első hónapok nehezek voltak. Alig aludtam, pénzből is kevés volt. Apám néha morgott:

– „Egy férfi dolga lenne gondoskodni rólatok…”

De aztán mindig megsimogatta Marci fejét.

A faluban lassan csitultak a pletykák. Egyre többen segítettek: Julcsi barátnőm hozott babaruhát, Marika néni egyszer főzeléket hozott át.

Egy nap Gábor anyja állított be.

– „Zsófikám… ne haragudj Gáborra. Ő mindig is gyáva volt.”

– „Nem haragszom már… Csak szeretném, ha Marcinak lenne apja.”

– „Majd meglátjuk…”

Gábor soha nem jött vissza. Néha küldött pénzt, de soha nem kérdezett Marciról igazán.

Most Marci hároméves. Már beszélgetünk esténként mesélés közben.

– „Anya, hol van az apukám?”

Ilyenkor összeszorul a szívem.

– „Ő messze él most… De én itt vagyok neked.”

Néha elgondolkodom: vajon hibáztam valahol? Vagy tényleg mindenki maga választja az útját? Miért olyan nehéz Magyarországon egyedülálló anyának lenni? Vajon mások is érezték már ezt a magányt és szégyent? Mondjátok el ti is…