Egy tanítás ára: Amikor az öcsém hazahozta a „menyasszonyát”
– Gergő, most már tényleg ideje lenne, hogy bemutass valakit – csattant fel anya, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. A kanál hangosan koppant az edény oldalán, mintha ezzel is nyomatékosítani akarná a szavait. Én csak ültem az asztalnál, és próbáltam nem nevetni. Tudtam, hogy Gergő utálja az ilyen beszélgetéseket.
– Majd ha lesz kit bemutatni – morogta az öcsém, de a tekintete elárulta: valami készül. Nem volt szokása csak úgy lenyelni anyánk megjegyzéseit.
A következő héten Gergő váratlanul felhívott.
– Szombaton jövök ebédre. És hozok valakit. Anyának is szólj!
A hangja túl vidám volt. Gyanakodtam, de nem szóltam semmit. Anyánk viszont teljesen lázba jött. Napokig csak a menüt tervezgette, és minden ismerősének elújságolta: „A fiam végre komolyan gondolja!”
Szombaton aztán ott ültünk mindannyian a nappaliban. Apám szótlanul lapozgatta a sportújságot, anya idegesen igazgatta a terítőt. Az ajtóban csöngettek.
Gergő lépett be elsőnek, mögötte egy lány. Magas volt, fekete hajjal, feltűnő sminkkel és egy szakadt farmerdzsekiben. A karján tetoválások futottak végig, és egy orrkarika csillogott az orrában. A cipője sarka hangosan kopogott a parkettán.
– Ő itt Petra – jelentette be Gergő diadalmasan. – A menyasszonyom.
Anyánk arca egy pillanat alatt elsápadt. Apám felnézett az újságból, és csak annyit mondott:
– Szervusz.
Petra leült az asztalhoz, és széles mosollyal körbenézett.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem magukat! – harsogta.
Az ebéd kínos csendben telt. Anya próbált udvarias lenni, de minden kérdése mögött ott bujkált a gyanakvás:
– És mivel foglalkozol, Petra?
– Jelenleg… hát… keresem önmagam – felelte Petra nevetve.
Gergő közben csak mosolygott magában. Láttam rajta: élvezi a helyzetet.
A desszertnél aztán Petra elővett egy cigarettát.
– Remélem, nem baj, ha rágyújtok?
Anyánk majdnem elejtette a süteményes tányért.
– Itt bent? – kérdezte döbbenten.
– Ó, bocsánat! – nevetett Petra, és már pattant is fel az erkélyre.
Miután elmentek, anya percekig csak ült némán. Aztán kitört belőle:
– Ez most komoly? Ez a lány lesz a menyem?
Apám vállat vont:
– Gergő felnőtt ember. Az ő dolga.
Éreztem, hogy valami nem stimmel. Gergő sosem hozott haza senkit csak úgy. Másnap felhívtam.
– Mondd csak… Petra tényleg a menyasszonyod?
A vonal túloldalán csend lett, majd Gergő halkan nevetett.
– Persze hogy nem! Csak meg akartam mutatni anyának, milyen az, amikor mindenbe beleszól. Petra egy haverom barátnője, benne volt a buliban.
Először dühös lettem rá. Hogy tehet ilyet? De aztán rájöttem: anyánk tényleg túlzásba vitte az aggódást és a nyomást.
A következő vasárnap Gergő újra eljött – ezúttal egyedül. Leült anyánkkal szemben.
– Anya, beszéljünk komolyan. Szeretném, ha elfogadnád: majd akkor mutatok be valakit, ha tényleg úgy érzem, ő az igazi. Nem akarok megfelelni elvárásoknak csak azért, mert te aggódsz.
Anya először tiltakozni akart, de aztán csak bólintott. Láttam rajta: megértette a leckét.
Azóta más lett a hangulat nálunk. Kevesebb a feszültség, több a nevetés. Gergő még mindig nem hozott haza senkit – de már nem is sürgetjük.
Néha elgondolkodom: vajon tényleg szükség volt erre a színjátékra? Vagy máshogy is megtanulhattuk volna egymás határait tisztelni?
Ti mit gondoltok? Meddig mehet el valaki egy családi tanítás kedvéért? És hol húzódik a határ az őszinte aggódás és a túlzott elvárások között?